/hosszabb verzió/
Play back, vagy play-back, vagy egyszerűen magyarosan playback = angol kifejezés, magyarul visszahallgatást, meghallgatást, egy zenei felvétel újra hallgatását jelenti. E fogalom körül ütközik jelen pillanatban a könnyűzenei szakma állásfoglalása, alkalmazásáról illetve megtagadásáról van szó. Egy darabig figyeltem a fejleményeket, de úgy érzem el kell mondanom a véleményemet, mert zenész vagyok, és az életem szerves része a fellépés, koncert, előadás, szereplés, vagy akárhogy nevezzük művészetünk interpretálását a közönség felé. Akarva akaratlanul valamennyien találkozunk zenei pályafutásunk során ezzel, a szinte hisztériává dagadt playback kontra élőzene kérdéssel.
Az véleményformálást kiváltó ok pedig a Póka Egon (kitűnő basszgitáros, a kőbányai komoly rangot kivívott zeneiskola igazgatója) által elindított globális harc minden fajta „nem élő” muzsikálási, előadási forma ellen, mely harc végül Kőbánya Cityben már egy önkormányzati sommás, és drasztikus rendeletben csúcsosodott: az önkormányzati, vagy az ő általuk rendezett és támogatott előadásokon csak és kizárólag élőben lehet zenélni. Sőt, már Budapest szinten is szóba került az újítás. Gyakorlatilag legyen minden zenei megszólalás betiltva, ahol nem élőben játszanak a zenészek, és nem élőben énekel a szólista. Elhamarkodott, meggondolatlan elgondolás, és megvalósíthatatlan.
Próbáljuk áttekinteni, hogy miért?
Mint minden zenész, én is élek, halok az élő muzsikálásért, élő koncertért, ez a zenélés csúcsa, ezért tanultunk hosszú éveken keresztül a hangszerünkön játszani, a közönséggel megismertetni a megismételhetetlen pillanatok varázsát, amit élményként egy jó zenészekből álló csapat a színpadon eléjük tud varázsolni.
Valóban elitélendő, és az igazi zenészek részéről mélyen lenézett módja az előadásnak, amikor a művész felmegy a színpadra egyedül, és úgynevezett teljes (full) playbackre dolgozik. A teljes playback alatt értjük, hogy a zenekari kíséret mellett az énekhang is rögzítve van a CD-n, ami kihangosítva egy teljes konzerv hangzást ad. Ez valóban nagyon hasonlít a Póka által kitűnően definiált „közös zenehallgatáshoz”, de egy dolgot nem szabad elfelejteni. Az előadó jelenlétét. A közönség „celeb” igénye felülmúlhatatlan, nagyobb részük azt sem tudja mi fán terem a playback, látja a „művészt” tátogni, táncolni, (mivel az előadó személyesen eljött hozzá) és ettől egy jelenséget, egy történést él át, amit hálásan honorál. Hol tapssal, hol sikoltozással – attól függően, hogy a közönség összetétele mennyire találkozik az előadott produkció stílusával.
Megértem, hogy a kőbányai és egyéb zeneiskolákban végzett fiatal kitűnő zenészek, és az elmúlt néhány évtizedben a több tucat tönkrement, szétesett zenekarból felszabadult hangszeres zenészek sokan vannak, és – legyünk őszinték – a cipőjük mellett járnak, mert munka az ugyanúgy nincs, - vagy csak kevés adódik, - mint a többi, polgáribb szakmai területen. Azt is megértem, hogy Egon az ő érdekükben emelt szót, és próbál munka alkalmat biztosítani nekik. Azonban a dolog nem ilyen egyszerű, és adminisztratív úton megoldani lehetetlen.
Egykor minden bárban, presszóban, kávéházban zongorista volt. Az éttermekben cigányzenekarok. A mulatókban revüműsorok, zenekarok. A vidéki kultúrházakban zenés előadások, zenekarokkal, énekesekkel. Az ORI műsorok, műsor sorozatok nap mit nap járták az országot, zenekarral, előadókkal. Playbackről szó sem volt, (technika sem volt hozzá) minden élőben ment az élő előadások minden technikai, és művészeti izgalmával. Szakadt a gitárhúr, elhangolódtak a hangszerek, esőben rázott a mikrofon, tönkrement az erősítő, eltapostuk a zsinórokat, az énekes rossz helyen lépett be, vagy nem abban a hangnemben, amelyben mi voltunk. Ez a rizikó, az izgalom még ”élőbbé” tette az előadást, és a közönség valóban az ott, és akkor elhangzó produkciót értékelhette. Ja, és még egy fontos dolog: nem voltak ingyen bulik. Minden előadásra jegyet kellett venni, fizetni kellett a szórakozásért. Kritikusabb is volt a közönség mint ma, - bizony voltak sikeres, és mondjuk kevésbé sikeres előadók. Ez az időszak elmúlt, és a zenészek alkalmazási lehetőségei a minimumra csökkentek.
Ma a roadshowk korában, a Fási, Lajcsi, és egyéb monstre ingyen látogatható „műsorok” alkalmával egy ismeretlen „művész”, gyakran színvonal alatti produkciójára ugyanúgy tombol az ingyen közönség, mint a jól megírt, jól meghangszerelt, jó énekes által előadott dalra, tehát a különbség eltűnik, és az igazi művész is degradálódik, leértékelődik. Itt aztán adódik playback gazdagon, fullnál fullabb kivitelben, hiszen gyakran TV felvételek készülnek a műsorokról, és ugye megszoktuk, hogy a TV-ben bocsánatos bűn a playback. Sőt. Kevés az a zenei műsor, ahol vállalják a felvételek során az élő hang felvételét és annak közvetítését. Egy két jól sikerült produkciót kivéve tényleg csapnivalóak a kép mögé felvett zenei hanganyagok. Egon hivatkozik a régi Táncdal Fesztiválokra, ahol meg lehetett oldani a nagyzenekar, és a beat zenekarok élő „egyenes” hangosítását és közvetítését. Akkor most miért nem lehet?
Amíg voltak Fesztiválok, magam is ott ültem, és gitároztam a nagyzenekar közepén, és mindent hallottam. Ott a színpadon minden rendben is volt, hiszen a karmester dirigált, és a zenészek lejátszották a kottát. Azután otthon meghallgatva az adás ismétlését, érdekes dolgokra jöttünk rá. A TV képcentrikus, a hang csak másodlagos fontosságú. Látom, hogy a hárfán végigfut a művész ujja a húrokon, valószínűleg szól egy gyönyörű arpeggio, de a hárfa mikrofonja nincs bekeverve. Kit érdekel, átsiklik rajta a néző. Szerencsésebb eset, amikor egy hegedűszóló hangzik éppen, és a kamera a trombitásokat mutatja. És ez kit érdekel? Senkit. Pedig a fesztiválokat is komoly, napokig tartó próbák és zenei beállások előzték meg. Akár nézzünk bele a napjainkban futó show műsorokba, melyek élő zenekart szerepeltetnek: a szerencsejáték műsorok, Fábry show, reggeli műsorok. Hol a basszus hiányzik, hol a dob, hol a gitár nem szól, - így aztán teljes zenei képet soha nem kapunk, viszont elmondhatjuk, hogy „élő” zene van. Ilyen esetekben ez kinek jó?
Tehát nyugodtan maradjunk annyiban, hogy a TV ezentúl is a biztonság kedvéért, ha csak lehet, a playback alkalmazását fogja támogatni, ráadásul a teljes playbacket, hogy az énekes se tévesszen, és ne gerjedjen a mikrofonja.
Tisztább a helyzet a jazz produkciók esetében. Még nem hallottunk jazz zenészt playbackről muzsikálni, mert az improvizációkat, a rögtönzött fordulatokat nem lehet imitálni, úgy tenni, mintha azt élőben játszanák. Ebből a szempontból a jazz klubok, jazz koncertek mindig megőrzik az élő előadás varázsát, hangulatát. Ehhez viszont fórum kell, hely, időpont, és pénz. A gázsit valakinek fizetnie kell. Mindjárt meg is van a magyarázat, hogy miért játszanak viszonylag alacsony honoráriumokért, esetleg ingyen. A vendéglátó egységek nem sokat tudnak áldozni az ezer teherrel sújtott bevételükből zenére, így vagy sikerül viszonylag olcsón jazz zenészeket találni, vagy marad a gépzene, szép halkan a háttérben. Ennek maximum jogdíj vonzata van. A klubok szintén nem dúskálnak a bevétel nyújtotta javakban, tehát ott is nehéz jó gázsit kialkudni.
Ahol még találkozhatunk élő zenével, - a bálok. Jobb, rosszabb zenekarok játszanak reggelig, nem túl nagy összegekért, és az úri közönség vacsora után vidáman táncol. Nem zenekritikusok ülnek a teremben, a szórakozni vágyó emberek igényessége félre van téve. Ebben a műfajban is van színvonal különbség, vannak sztár báli zenekarok, - ezeket meg kell fizetni. Vállalkozói, esetleges céges pénzsegítségekkel rangosabb bálokra meg tudnak hívni ilyen csapatokat.
A legnagyobb káosz és zűrzavar a pop zene területén van. Először megemlíteném a nagy koncerteket, - Kisstadion, Papp László Aréna, Kongresszusi Palota, vagy Müpa. Az itt előadott műsorban akár pop, akár rock műfajban elengedhetetlen az élő zenélés. Ezt berendezés építés, díszlet építés, hangpróba, beállás előzi meg, ami idő és pénzigényes dolog. Legtöbbször csak külső, többszörös szponzori segítséggel jön létre, a vállalkozás nem önfenntartó. Hallottunk a háttérből már olyan hangokat, hogy neves előadók esetén is egy-egy fél playback becsúszik, szigorúan füldugóval, és precízen szinkronizálva. Ez magában nem baj, az előadók biztonságát szolgálja. A Sziget, a Volt, és egyéb rock rendezvények mindegyike élőben az igazi, vállalják is a bandák, minden hibalehetőséggel és lezserséggel együtt. Itt nincs mit számon kérni, a zene úgy jó, -vagy nem – ahogy ott elhangzik, a túlfűtött hangulat egyenes arányban nő az elfogyasztott „hangulatnövelő” szinttel, akár a színpadon, akár a nézőtéren szondázunk.
Az agyon hirdetett nagy elit koncerteken kívül azonban az országban rengeteg zenés rendezvény van. Mondjuk megközelítőleg sem annyi, mint néhány évvel (évtizeddel) ezelőtt – de van. Ezeket is el kell látni műsorral. Vidéki fesztivál őrület van nyáron: tojásfesztivál, sörfesztivál, böllérfesztivál, palacsintafesztivál, falunapok, nem beszélve a hagyományos zenés műsor fogyasztó jeles napokról: május 1, nők napja, augusztus 20., szilveszter. Na ezekkel a műsorokkal van most gond. Sok az eszkimó és kevés a fóka. Kis ország vagyunk, és sok a fellépő művész. Ráadásul most már az is művész aki nem az! A pénz meg egyre kevesebb. Nagyon meggondolják a megrendelők, hogy kit vegyenek meg. Előnyt (óriási előnyt) élveznek a TV által tucatjával kitermelt új sztárok, a vetélkedő műsorsorozatok után tarolnak a piacon. A java néhány hónap után eltűnik, egy-két tehetség ragad meg hosszabb időre a pályán. Van az évtizedek alatt kialakult rendszeresen fellépő népes művészgárda, a szólisták és zenekarok, akik szintén szeretnének a szakmájukból megélni. Ők minden korosztályt és a popzene minden ágazatát lefedik. Nagy versenyfutás van a fellépési lehetőségekért, kompromisszumok vég nélkül, és a lefelé törekvő gázsi árverseny már emlékeztet a kereskedelmi „leárazásokra” és akciókra.
Itt kanyarodhatunk vissza a playback kérdéshez. Ezeken a budapesti és vidéki rendezvényeken elengedhetetlen a playback. Elképzelhetetlen, hogy minden fellépő hoz magával zenekart, mondjuk akár csak 2-3 zenészt, kézi hangszereket, erősítőket, és egymást váltva ezeken a színpadokon félórákat szerelgetve, hangpróbák után végül is elkezdik a műsorukat, miközben a következő csapat már a színpad mellett szerel, és alig várja, hogy a saját cuccát rámolja fel magának. Ilyenkor van a produkciók között a lépcsőkön az összeütközés, és kínos szünet a nézőtéren. Praktikus megközelítésből tehát itt is célszerűbb, egyszerűbb, olcsóbb a playback.
A legszerencsésebb megoldás a fél playback. Ebben az esetben egy CD-n lévő zenekari alapra az énekes egyenesből ráénekel. Itt már a fellépő művész nemcsak a személyes jelenlétével tiszteli meg a közönséget, hanem láthatóan ott, és akkor énekel. Ezt közbeszólásokkal, egyéb apró jelekkel tudatja is a hallgatósággal, hiszen a tanult nézősereg már minden előadónál súg-búg: most ez valóban énekel, vagy csak tátog? A fél playback lejáratásában nagy része volt a nem is olyan régen (vagy talán ma is?) oly divatos hangzatos fantázianevű lakodalmas előadóknak, akik egy drótnélküli szintetizátort püfölve iszonyú olcsó dobgép hangzással és egy rossz billentyűs hangszínnel és rossz harmóniákkal utánozták a zenészeket. Érdekes, hogy ehhez a szakmához mindenki hozzá mer nyúlni. Még érdekesebb, hogy van aki meg is veszi, vagy meg is „eszi” az általuk nyújtott produktumot. Na ez ellen valóban küzdeni kellene. Valamikor előadóművészi engedélyhez, ORI , vagy zenész szakszervezeti vizsgához volt kötve a fellépés. Természetes, hogy az orvosláshoz ma is egyetem kell. Ide semmi, csak elhatározás, gátlástalanság, egy CD és balek közönség. Az amatőrizmus maradjon az ami, és ne akarjon a tetőfedő, szakács és villanyszerelő pénzért énekelni.
És itt újra előjön a pénz. A vevők: a kultúrosok, polgármesterek a jelenlegi anyagi ellátottságuk (ellátatlanságuk) miatt már tízezer forintokon alkudoznak a műsor megrendelésekor. Az a néhány művész, aki még évekkel ezelőtt néhány zenészt el tudott magával vinni egy fellépésre, az biztos, hogy ma már egyedül jár. Ha az ajánlatában zenekar is szerepel, már szóba sem jöhet a lehetőség. Nem lehetne, hogy egyedül jön?- ez a kérdés, és a válasz: - de lehet. Persze így a gázsi is alacsonyabb. Póka úr, ugye tudja hogy lehet egyedül énekes produkciót előadni? Ha nincs több pénz, akkor úgy, ahogy csináljuk. Igényesen, élő zenészekkel, stúdióban felvett playback háttérrel, élő énekléssel és jó színpadi munkával. Azt is mondhatnánk a megrendelőnek, hogy zenekar nélkül nem vállalunk fellépést. A szomorú valóság: büszkén munka nélkül maradunk, és egy pillanat alatt a helyünkre ugrik másik tíz előadó,: - én megyek, sőt még egy kicsit olcsóbban is.
Tehát ha szeretjük, ha nem, jelen pillanatban a szólisták, és a fellépni járó zenekarok, együttesek nagyrészt fél playback megoldással kénytelenek dolgozni a technikai és logisztikai nehézségek, valamint a pénzhiány miatt. Pedig jobban szeretünk, és szeretnénk most is mindig és mindenhol élőben zenélni. Ha Kőbányán meg tudják majd ezt a dupla csavart oldani, akkor biztos lesz követőjük, és újra fizetnek majd máshol is a jelenleg állás nélkül lévő zenészek alkalmazásáért. Szívesen ragadok magam is gitárt, és viszem újra a jól megszokott társaimat, de egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy marad a lesajnált félmegoldás, a fél playback.