Annyi minden történik mostanában, velünk, körülöttünk és egyáltalán a világban, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Mi van? Hogy is van ez? Hallunk, látunk mindent, helyszíni közvetítés a világ minden tájáról. Kapcsolgatom a TV-t , ide , oda, de a jó hírekkel valahogy fukarkodik a média, és minden adón ugyanazok a hírek, legfeljebb a tálalás más és más. „Oldalfüggő” már a kommunikáció is, nem mindegy, hogy a közzétevő forrás bal, vagy jobboldali. Ugyanazon eseményeket homlokegyenest más megvilágításban magyarázzák, értelmezik, és mindegyik igyekszik meggyőzni, hogy csakis az Ő álláspontja az igaz, és az igazi. Ezért törekszem egy kicsit függetleníteni magam, próbálom megalkotni a személyemre szóló, szuverén véleményemet, néha ilyen alkalmakkor (mint például ma az újságban) közzéteszek néhány gondolatot. Vagyok egy kicsit szociológus, politológus, hírelemző, közgazdász – persze a magam amatőr módján, ugyanúgy mint a többi tárnoki állampolgár. Nem könnyű mindent követni, és összefüggéseiben megérteni, így hát egy csomó dolgot nem is értek. Leírom, kiírom magamból néhány ilyen jellegű „értetlenkedésemet”, hátha az olvasókkal együtt közelíteni tudunk a megvilágosodáshoz. Úgy gondolom, maradjunk először Magyarországon. Gyakran halljuk a hírekben, hogy négymillió ember él a megélhetési minimum alatt, tehát szegénységben. Nem értem. Maga a tény az valós. Van rengeteg szegény ember. Sajnálatos de igaz, sokan vannak. Csak hát…a számok ütnek szöget a fejembe. Számolgatok: vagyunk kereken tízmillióan. Négymillió az ennek pont a negyven százaléka. Tehát majdnem a fele. Elkezdek számolgatni, és szörnyű dolgok jönnek ki eredményként. A teljes lakosságra vetítve nem is minden harmadik, hanem pontosan minden kettő és feledik ember él szegénységben. Nézzük milyen közösségi rendeződésben élnek az emberek. Vannak a gyerekes családok, a párok, egyedül élő emberek. Nagyon bizarr a számítási módszer, de mondjuk: egy hat tagú családból 2,4 , a kétgyermekes családból 1,2 , a párokból 0,8 ember él szegénységben. Az egyedül élő emberek közül tehát minden kettő és feledik szegény? Értelmezhető ez így? Nem nagyon. Különösen, ha elhagyom a számokat, és körülnézek a városokban, falvakban. Kezdjük a pozitívabb látottakkal. Látjuk a városok utcáin hömpölygő autóáradatot. Skodák, Opelek, Volkswagenek, Fordok, BMW-k és Mercik. A tömött multi áruházakat. A Balaton felé és visszafelé lassan araszoló végtelen kocsisort. A horvát és osztrák üdülők felé igyekvő csapatokat. A zsúfolt középiskolákat és egyetemeket. Hányan dolgoznak rendezett körülmények között? Statisztikai adat szerint már közel négymillióan dolgoznak. Ebben azért benne vannak a közmunkát végző emberek is, de a középosztály dolgozik.
Viszont aránylag kevés a munkanélküli, és javarészük elkeseredetten keresi a gyors elhelyezkedési lehetőséget. (A baj ott van, hogy mindenki a neki megfelelő állást keresi. Magyarul: nem egyezik az állás ajánlatok, és a munkát keresők igénye.) Ha egy botcsinálta átlagot nézünk, akkor minden dolgozóhoz kerül 2-3 családtag is, tehát 6-8 millió ember él a jövedelméből. Jobb a helyzet abban a családban, amelyben két kereső van. Nézzük, hogy kik a szegények? Gondolom egyetérthetünk abban, hogy egy részük az idősebb nyugdíjasokból kerül ki. Nagyrészt azok, akik a rendszerváltás környékén mentek nyugdíjba, és a meglehetősen alacsony nyugdíjak évi szerény növekedéssel együtt nem biztosítanak valami fényes megélhetést. Különösen bajban vannak azok, akiknek nincs gyermekük, vagy olyan családtagjuk, aki támogatni tudná őket. Másik csoport lehet a vidéken, eldugott falvakban élő, tanyavilágon élő emberek, de a jövedelmüket, korukat tekintve nagy átfedésben vannak az előző csoporttal. Vannak a munkanélküliek. Ha rendezett családban élnek, akkor nem számítanak szegénynek. Viszont ha a családjukból senki nem dolgozik, (ráadásul több gyermekük van) vagy egyedül élnek és nem dolgoznak, akkor van a baj. Ők, így együttvéve lennének négymillióan? Nem tudom. Sokan, sokféleképpen látják, és értelmezik ezt a kérdést, és itt jön be megint a politika. A baloldal sötétebben és negatívabban, a kormányoldal viszont pozitívabban, bizakodóbban értékeli a szegény, vagy nem szegény szituációt. Igaza van a statisztikai hivatalnak: a megélhetés minőségi fokozatait nagyon erősen befolyásolja néhány tényező: demográfiai hovatartozás, iskolázottság, népcsoporthoz tartozás, szakmai terület, és még sok egyéb. Tehát egy bonyolult kérdésbe nyúltam, bocs, de legalább elgondolkoztam. Hagyjuk most azokat, akik „viszonylag” jobban élnek, és nézzük csak a szegényeket. Hogyan lehet rajtuk segíteni? Mert ez fontos dolog. Boros Tamás a HírTV Csörte adásában megmondta: egyszerű megoldás lenne a 10 millió feletti vagyonokat levágni, és odaadni a szegényeknek. Persze a felvetés teoretikus volt, de igazi bolsevik, lenini megoldást vet fel. Sokan mondják, hogy munkahelyet, munkaalkalmat kell nekik adni. Oké, de hogy lesz új munkahely (minőségi), és munkaalkalmat hogy lehet adni a keresletre alkalmatlan emberek számára? Ráadásul hosszú távú segítség kellene, ez mindenképpen munka alapú. Ahogy a szegény ember mondta: „nem halat adok neked fiam, hanem horgászbotot.” Ez a hosszú távú megoldás. Sajnos mi sokszor halat adunk. Bemutatnak néha a TV-ben sokgyermekes, lehetetlen körülmények között élő, jövedelem nélküli családot. A magyar emberek szíve meglágyul, és azonnal segít. Nem munkahellyel és munka- lehetőséggel, hanem – egyszeri ajándékkal, adománnyal. És ez bizony néha negatív következményeket vonz. Hogyan? Kezdetben óriási az öröm. Lám segítettek. Érkezik kocsiszám az élelmiszer, ruha, és játék a gyerekeknek. A százaztészta, sóletkonzerv, cukor és liszt, sampon és hajlakk hamar elfogy, és rájönnek, hogy ugyanott vannak, mint egy hónappal ezelőtt. És nincs több TV adás. Nincs több segítő küldemény. Talán meg is haragszanak: eddig tartott a nagy segítség? Most meg hagytok minket tovább kínlódni? Miért? Megcsillantottuk nekik a reményt, a lehetőséget, - így is lehet élni! De jön a felébredés, a szomorú valóság, a legjobb szándékkal ugyan, de rosszat tettünk velük. És elfogyott, eltűnt minden, és maradt a térdig érő plüssmaci tömeg. Most ugorjunk egy nagyot!
A múlt hét szombaton kint voltam az érdi piacon. Gyönyörű napsütés, szokásos körsétám, hurka-kolbász, (ugye kihagyhatatlan) beszélgetés a már jó ismerős kereskedőkkel, óriási vásári feeling. Sétálok visszafelé, a pultos zöldségtermelők felé, és hirtelen földbe gyökerezett a lábam. A kofák között a hosszú asztal közepén megláttam egy halom plüssmacit. 100 forint volt minden darab, színre, méretre való tekintet nélkül. Nem tudtam szó nélkül megállni a felfedezést, és beszélgetni kezdtem az árusító középkorú hölggyel. De szépek, jaj de aranyos stb. Aztán hogy-hogy minden egyformán 100 Ft? Hát tetszik tudni így jött ki az ára. Oké. És hol tetszett beszerezni ezeket a gyönyörű macikat? A válasz: nemigen szeretnék beszélni róla, de leginkább kinézetre nagyon szegény emberek hozták, ajándékba kapták, de inkább ennivalóra kéne egy kis pénz. Én meg adtam nekik. Ennyi.
És ennyit az egyszeri, hirtelen jött gazdagságról!