Amikor e sorokat írom, kísértetiesen hasonlít a jelen történelmi pillanat Kőműves Kelemen rég született balladájához. Még csak egy emlékmű területének határoló kordonjai dőlnek estéről estére, majd épülnek újra hajnalra kelve. És ki tudja meddig folytatja a leromboló műveletet egy csoport, aki ádáz haraggal magára vállalta, sőt kisajátította az önmaga által kigondolt nemzeti igazságtevés feladatát.
Ez egy fura csoport. Önként magukra vállalták az egyedüli áldozat szerepét. Nem érdekes, hogy az alkotó, a megrendelő ezerszer részletesen kifejtette a mondanivaló, a látnivaló és az értelmezni való lényeget. A birodalmi sas, a keselyű fentről ellenkezést nem tűrve lecsap áldozatára: Magyarországra. A szerencsétlen megtámadott pedig földig lógó szárnyakkal is az Országalmát védi. Ekkor egy egész nép vált áldozattá, egy kegyetlen parancselvű, statáriális végrehajtást magában hordozó hatalom tönkretette, és elvette minden reményünket: ebből nem lehet csak úgy kiugrani. És természetesen akkor is akadt magyar kollaboráns különítmény, akik segítettek vérpadra hajtani honfitársainkat. Nálunk minden aljasságra van vevő. De ez a szobor most mindannyiunk nyomorúságára emlékeztet, amit ettől a megszállástól elszenvedtünk. Pontosan 70 év után állítjuk fel ezt az emlékművet, és pontosan 70 év után tiltakozik ellene egy balliberális csoport .
Szamuely, Rákosi, Gerő, és a többi orosz kollaboráns kártevő mennyi keserűséget okozott ugyanennek az országnak? Ezek elveinek örökösei protestálnak most, iszonyú vehemenciával? Tudjuk, hogy a kommunista diktatúra kinek a szárnyai alatt működött és terrorizált Magyarországon. És 70 év után mégis áll a szovjet emlékmű, és 70 év után mégsem megyünk minden nap borogatni, döntögetni. Pedig köztünk is vannak Don-kanyar, Gulág, málenkij robot túlélők, és ártatlanul legyilkolt ezrek leszármazottai. Ezekről a mai bontó-brigád nem vesz tudomást. Övék a bánat és a meghurcoltság egyedül. Mi meg lettünk antiszemiták. Nagyon nyilvánvaló a céljuk! Addig provokálnak, amíg a rendvédelem be kell, hogy avatkozzon. Akkor majd szét lehet kürtölni iszonyú csindradattával a világba, a jól bejáratott liberális hírláncolaton: Magyarországon megtámadták, elhurcolták, megfélemlítették a békés tiltakozó, tüntető becsületes polgárokat. A nyugati sajtó meg hálásan veszi az adást: újra lehet egyet rúgni a magyar kormányon. Szerencsére most ez a kisebbik Déva vára szindróma.
A nagy csatát viszont megnyerte az építő oldal, a mérsékelt nyugodt erő.
Az április 6.-i választás. Megnyertük. „Mi”: mondom én, de kik azok a „mi”? Az egész ország. Beleértve azokat is, akik most nem a kormányzás folytatására szavaztak. Akarva akaratlanul ők is beleestek a konzekvens, stabil, lassú, de kiszámítható társadalmi és gazdasági fejlődés folyamatába. Ha egyszer itt „jó” lesz élni, akkor nekik is jó lesz. (Megérdemlik?) És most el lehet gondolkodni. Mi lett volna itt, ha a balodal győz? Hallottuk a nagy terveket: mindent visszacsinálunk. Tudjuk: „amit reggel raktak, leomlott délre, amit délig raktak, leomlott estére”. Totál káosz lett volna az ország irányításában. Új pozícióharc, hatalmi harcok, minisztériumok, intézmények, - talán még a népet is szerették volna lecserélni. Ahogy fogyott az idő áprilisig, úgy jöttek elő a nagy összefogás egyre bátrabb, felelőtlenebb igéretei. Nem lesz többé szegénység, kiszolgáltatottság, gyermekéhezés, devizahitel, viszont lesz munkahely, jó fizetés, és jólét! Az egyszerű állampolgár csak egyet kérdezne: mikor? Hogyan? Hát eddig miket mondtatok? Ha a vesztes vezetők választás előtti szónoklataiból kiragadott mondatokat összehasonlítjuk azzal amit most mondanak: esti show műsort kitöltő stand-up comedy az egész. Egyébként végülis mindent elmondtak, amin a kormány négy éve dolgozik. A hangzatos ígéreteket nagyon könnyű kimondani, csak már senki nem hisz nekik, hiszen eddig sem csinálták, - hát majd pont most? Mitől menne? Üres szavak mögött nincs alap, nincs terv, bázis, és program. Ahányan voltak annyifélét akartak. Borítékolható volt, : ha nem nyernek, 5 perc alatt szétugranak. És így is lett. Alakul a bűnbak keresés és gyártás. Mert nem lehetett másképp. Ez egy kierőltetett kényszer-összeállás volt, nem az ország fellendítésének közös célja volt a vezér elhatározás, hanem az, hogy talán így, együtt le tudjuk győzni a mumust: Orbán Viktort. Erre mondja a vadászmester barátom: - Tudod e, hogy miért kell inni mindjárt két pálinkát egyszerre? Hát az első ugye marja a gyomrodat. Gyorsan küldd rá a másodikat, akkor majd marják egymást. Hát legyenek ők a két stampó pálinka!
Felejtsük el a civakodókat, a protestálókat, a kerítésszaggatókat és a gyalázkodókat és építsük a kis országunkat megint négy évig ilyen szép lassan, kis lépésekkel, és ne üljünk fel a provokációknak. Mert lesznek. Utcai kormánydöntők, kintről harcolók. Csinálják. De ezeken a falakon már nem lehet rést ütni. Ennek a Déva várának a falaiba Kőműves Kelemen asszonyának hamvai helyett a porrá égett baloldali ígéretözön és gyűlöletözön hamvai kerültek beépítésre, és stabilabban áll mint valaha. Reméljük jó sokáig. Hajrá Magyarország, Hajrá Tárnok!