Végre elérkezik a pillanat, hogy a napi tennivalók után jöhet az esti lazulás. Szép kényelmesen elhelyezkedek a kedvenc fotelembe, előkészítem a jéghideg sörömet, kezembe veszem a távirányítót – és még nem sejtem, hogy néhány óra múlva legszívesebben a falhoz vágnám az irányító szerkezettel együtt magát a TV-t is, - megint nincs egy „normális”, nézhető műsor, se égen, se földön. Én járok ezzel így, vagy mindenki?
Először is ahova kapcsolok, ott pont reklám megy. Lehetőleg ötször hangosabban, mint azt vártam, és már nyomkodok is a távirányítón. Következő csatorna: reklám. És még öt: megint reklám. Ezek összebeszéltek? Pont egyszerre kínálják a kutyaeledeltől kezdve a szárnyasbetétig az összes „csak neked, csak most, és természetesen „akciós áron” megvehető portékát. Ha egyszer végigszámoljuk egy este, hogy mennyi mindent lehet akciós áron, jóval olcsóbban megkapni „ma”, akkor mi a fenétől drágul állandóan minden? Mondjuk véget ér a reklám „show-time”, nézzünk végre valami jó műsort! Na ez nem fog sikerülni. 10 adó közül minimum öt olyan műsort ad, amit már láttam. De nem egyszer. Lehet ez százéves öreg film, riportműsor, sportműsor, zene, akármi – ismétlés, ismétlés hátán. Gyerünk tovább.
Hírműsorok. Ilyen ország a világon nincs, ennyi negatív hír , - ez félelmetes . Politikusok üzengetnek egymásnak, de igazat senki nem ad senkinek. Rablás, betörés, gyilkosság, korrupt ügyek, bírósági tárgyalás, börtönből ki, börtönbe be, - ez megy hosszú percekig. Végül feloldják a ledöngölt lelkiállapotomat egy „pozitív” hírrel: mondjuk Kamcsatkán született egy rózsaszín jegesmedve, ami igen ritka, és csak egy van a világon. Hát ne ott egye a fene ahol van? Mi közöm nekem ehhez?
A hírműsorokkal kapcsolatban még egy nagyon érdekes dolog: a különböző hírcsatornák, mintha különböző országokban élnének. Pedig itt csak Magyarországról van szó. Vagy van két Magyarország? Csak kapkodom a fejem, most melyik hírforrásnak higgyek? Minden esemény tök ellenkező szempontból, nézőpontból kerül tálalásra, és mindig a másik a hülye. Vagy mind a kettőt meg kell nézni, és agyon idegesíted magad, vagy egyiket sem, és akkor nyugodt maradhatsz. Viszont nem tudsz semmit a politikai aktualitásokról. Lehet, hogy nem is baj?
Riportműsorok. Egy kaptafára megy mind, a székek, asztalok, kérdések mindig ugyanazok, (minden stúdió asztalait,székeit,foteljeit ismerem, egyikben senkinek nem ér le a lába a földre, a másikban meg nem tudnak hátra dőlni. Évek óta… ) csak a szereplők változnak. De azok is csak mindig egy társadalmi körből kerülnek alanyként adásba. Ez is csatornafüggő. És állandó siettetés: csak röviden válaszoljanak, mert mindenre csak egy- két perc van. Lehet, hogy a válasz már nem is érdekli a riportert, már a következő szereplő jár az eszében, akire szintén nem kíváncsi. Gyakori a művész, aki vagy sír, hogy de nehéz az élet, nem tud megélni, vagy éppen azt meséli, hogy most milyen lemeze lesz, vagy hol fog véletlenül fellépni. Tényleg országos közügy? Szegény Vikidál, szegény Zalatnay, szegény Takács Tamás és még a sok szegény többi, - úristen, hogy veri őket a sors, és mennyi bajuk van. Ki fog rajtuk segíteni? Bocs, de a többmillió náluk kevésbé ismert tényleg nagy szegénységben élő embertársainkon ki fog segíteni? Őközülük senkit nem hívnak be riportra: Kovács bácsi, miből tudja fizetni a megélhetését?
A másik művész elmesáli, hogy Thaiföldön tölti a telet, mert ott télen is süt a nap, meg egyébként nem is övé a cabrio, amivel jár, hanem az csak úgy van. Valakié. Polgárpukkasztásból járok vele – mondja. A barma.
A másik csapat: a politikusok. Ugyanazon országban, ugyanazon élethelyzetben, adott tények meglétével, - minden dologról kettős szemlélet és vélemény van. Egy ilyen , egy olyan. Kinek van igaza? Mindenkinek? Olyan nincs. De mégis, -megint csak hungarikum – erősebbnek tűnnek a pesszimista, negatív szemléletek. Vagy csak hangosabbak? Minek ez, minek az, úgysem fog sikerülni, már csapnak a fejünk felett a hullámok, szinte előre temetik a jövőt, és a reményt.
Aztán a nézőknek feltett kérdések. Három alternatíva közül választhatsz, hogy te melyikre szavaznál. Eleve „jól” válogatott kérdések tömkelege, és persze mindig az a válsz típus a nyerő, ami éppen annak a csatornának az identitásának megfelelő. Hát nem érdekes ez? A jutalom megcsillantása nagyon ösztönző: hétvége a Nevenincs panzióban. Természetesen ezzel igenis (a néző tudatalattiját manipulálva) befolyásolják a közönség véleményét, hangulatát. Lehetőleg az Ő érdekeiknek legjobban megfelelő irányba.
Imádom a „sztrájkműsorokat”, tüntetéseket. Szabad tüntetni, mindenki tüntet is. És ezeket már rendszerint senki nem is veszi figyelembe. Alig tudják úgy kamerázni a „tömeget”, hogy soknak látszódjék, - de azért „ott vagyunk a szeren!”. Taxisok, rendőrök, tűzoltók, tanárok, mentősök, orvosok – mindenki, aki úgy érzi, hogy sokkal többet érdemelne annál, mint amit kap. De álljunk meg egy pillanatra: holnap reggel mind a tízmillióan kimehetnénk a Kossuth térre, mert mindegyikünk többet érdemelne mint amennyi most jut. Akiket fent felsoroltam: ők mind tőlünk kapják a pénzt! Nem? Mi lenne ha mi úgy sztrájkolnánk, hogy holnaptól ki se mennénk az utcára, nem mennénk orvoshoz, nem vásárolnánk és nem utaznánk. Éhen halnának. Meg mi is. Igy aztán a szegény emberek ne sztrájkoljanak, ne is tüntessenek. Tévén nézzék a hivatásos demonstrálókat.
Ha még nem volt elég a mérgelődésből, akkor most jön csak a java. Készüljetek, mert alig értek véget az aktuális vetélkedők, tehetségkutató műsorok, már kezdődnek újra. Lesz itt minden. Lázas készülődés minden fronton. Lesz mesterséges feszültség és izgalomkeltés, szavazás, és minden őrület: csak legyen aki nézze is. Újra kezdődik a „csatornák háborúja”. Nehogy valamelyik lemaradjon. Tényleg akkora ország vagyunk, hogy elbírunk ennyi tehetségkutató versenyt? Van itt elég „alapanyag”? Vagy már kimerítjük lassan a lehetőségeket. Nézzük csak az énekversenyeket. Egyre gyengébb a színvonal, egyre érdektelenebb a műsor. A magyar nép egyértelmű kritikája legutóbb meg is mutatkozott: egy kedvtelésből éneklést tanuló vidéki, igazi pirospozsgás arcú, bajuszos echte magyar gyerek toronymagasan megnyerte a Csillag születik műsort, (ahol nemhogy csillagok, de meteoritok sem születtek). Mészáros János Elek azzal nyert, hogy egyszerű, közülünk való, szerethető magyar srác. Végül azt is elhittük, hogy jól énekel: nehogy véletlenül is valaki más nyerjen. Mert nálunk most nagy divat van, a vetélkedőkben aki nem mutat jól utánzott külföldi trendeket, az labdába se rúghat. Dühöng az „árenbí”. Tudják mi az? Leírva: „R ’n’ B”. Magyarul ritmus és blues. Mindenki erőlködik, hogy így énekeljen, és ez megint olyan „magyaros” lett. Eredetileg az amerikai blues, soul és rockzene keveredésének egy szolíd ágazata ez a zene, és főleg a feketéknek áll jól. Hajlékony hangjuk passzol hozzá. De ez a zene abból a zenei környezetből nőtt ki. Nálunk itt, Kodály országában, a pentatónián, Seress Rezső, Fényes Szabolcs dalain, a magyar nótán és a”Nótás kedvű volt az apám”-szerű műdalokból táplálkozó zenei kultúrán szocializálódott magyar könnyüzenei világ „árenbi”-je olyan távol van az amerikaitól, mint Makó – New Orleanstól. Jeles magyar művelői még a cirkalmakat is megcirkalmazzák, (hajlításnak nevezik) túl akarnak tenni magukon, és az amerikaiakon is. Hát, - nem megy. Ez nem az.
És a háború folytatódik, egyszerre lesz megint X-faktor, és Voice, ha itt lesz táncverseny, akkor ott is, ha itt lesz Valóságshow akkor ott is, - tessék lehet választani. Meg dühöngeni. Hány bőrt lehet még erről a szakmáról lehúzni? Mert ez igenis szakma. Legalább is volt. Meg kellett tanulni hosszú évek fáradtságos munkájával hangszereken játszani, zenélni, kottát olvasni, és akkor lehettél zenész, énekes. És most? Elég a Tv néhány hónapos „sztárcsináló” projektje, mögötted áll a teljes fegyverzettel kivonultatott felkészítő stáb, - és észre sem veszed, de már „sztár vagy”. Igaz, még csak „ideiglenes”. De mi lesz, ha a stáb kihátrál mögüled. Jön a nagy koppanás a földön, mint annyi reményteljes fiatal versenyző esetében ez már megtörtént. Hol az a rengeteg igéretes „mega” és egyéb sztár. Alig ragadt meg közülük egy-kettő a porondon. A többi depis, idegbajos, öngyilkos, megkeseredett ember lett: nem csoda, hiszen becsapták őket. A gépezet mást ígért. Hát ez van. Alig várom, hogy minden előtanulmány nélkül egyszer „fogorvos-vetélkedőt” rendezzenek. És a zsűri fogait kell kihúzni. De aki orvosin végzett, az nem jöhet, csak az amatőrök. Hiszen új tehetségeket keresünk. Na erről ennyit.
Miután jól kidühöngtem magam a távkapcsolót szorongatva, végre focimeccsre akadok. Na ezt most megnézem. A francba: két perc után rájövök, - ez magyar foci. Hasra esnek a labdával, egymásnak szaladva a fél meccset négykézláb játszák, és mint a grundon, húszan egycsomóban. Ebből is elég, főleg az EB után.
Hogy ne az legyen a látszat, hogy nekem (nekünk) semmi nem tetszik: volt egy műsor, melyet odatapadva a TV-hez, reggeltől estig néztem. Az Olimpia! De az a nagy baj, hogy ilyen csak négyévente van. Nem baj, addig is bolyongunk tovább a nézhetetlen csatornák rengetegében.
Azt hiszem, ezzel véget is vetek a mai TV nézésnek, a söröm is elfogyott, jobban járok, ha szép halkan bebújok az ágyba. Csak az asszony fel ne ébredjen…
2012.