Elment az öreg. Búcsú nélkül, még tervezve a holnapot, a hamarosan beinduló új bakszezont és annyi minden mást. Biztos, hogy előző este még nem így gondolta a dolgot.
Csendben kisétált ebből a zavaros cirkuszból, magára hagyva mindenkit a maga bajával. Feleséget, barátot, zenészt, színészt, vadászt, közönséget. Kicsit csalódottnak, becsapottnak érezzük magunkat, különösen akiket egy picivel közelebb engedett magához. Hirtelen történt minden, jött a hír, a temetés, és mire eszméltünk, már csak a hiány, a nagy űr, a megmagyarázhatatlan kérdések sokasága, és a fájó emlékek kavargása maradt.
Különös ember volt. Összetett, nyughatatlan lelkivilág, kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan.
Iszonyatosan erős egyéniség. A sors egy félelmetes aurával áldotta meg. Maga a megjelenése bármilyen közegben azonnal egy vibráló, különös hangulatot teremtett: minden helyzetben, minden időben azonnal főszereplővé vált.
Ellentmondásokkal teli személyisége vitte a csúcsra. Egyszerre tudott lenni hihetetlen intelligenciával megáldott, igazi úr, és egyszerű proli, minden adottsággal, tehetséggel megáldott színész, vagy az utca hétköznapi embere, a helyzetet állandóan elemző politológus, és aggódó átlagember, vadász és néha űzött vad egy személyben. Szeretetre méltóan szentimentális, a másik pillanatban elutasítóan mogorva.
Istenáldotta tehetség volt. Mindenhez. Egykori beszélgetéseink során sokszor megállapítottuk:
A Jóisten a tehetséget nem csak úgy Valamihez adja, hanem Valakinek, aki vagy tud élni az adománnyal, vagy nem.
Hát Ő nagyon tudott élni vele. Amihez nyúlt, amihez kezdett, az mind mind sütött a tehetségtől. Előadott, énekelt, táncolt (!), rajzolt, írt. És vadászott.
Egyszer Kaszópusztán, napközben, amikor a vadak ugye nyugszanak, nekiálltunk teniszezni.
Veszelka, Malek Miki, és jómagam. Géza az árnyékban üldögélt a pálya mellett, a vadőrökkel fröccsözgetett.
- Öreg, nem szállsz be egy kicsit?
A kérdést ugratásnak szántuk, hiszen életében még nem fogott ütőt a kezében.
- Adjatok egy ütőt! Na mehet?
Beállt, és rögtön ütött három olyat, hogy csak ámultunk. Pontosan, erősen, stílusosan. Órákig elemeztük utána, hogy a fenébe lehet ez? Tudtuk, hogy életében nem volt a kezében teniszütő. De rájöttünk a titokra. Ült, nézett, és agyilag levette az egész „teniszt”. Mint egy vérbeli színész, helyzettanulmány, szituáció elemzés, majd csináld, ahogy a rendező kérte, mutatta. És ő ezt is megcsinálta. Feljött a pályára és „szerepet” játszott. Ahogy kell! Tehetség.
Kőbányai, egyszerű családból ritka a színész, a vadász.
Amennyire színpadon büszkén vállalta gyökereit, hovatartozását, állásfoglalását és magát a szereplést, a vadászattól, annak publikálásától mindig nagyon tartott. Tabu volt számára.
Most, azt hiszem mi, vadászok, így egymás között már beszélhetünk a dologról, nem haragudna meg érte. Félt attól, hogy az erre érzékeny köznép egy kalap alá veszi őt a „vadászó elvtársakkal”, vagy akár a „vadászó urakkal.” Félt, hogy mindez árt neki a színpadon. Esetleg megosztja a közönséget: hogy van szíve azt az ártatlan őzikét lelőni?
Tudjuk, hogy ezeknek az embereknek soha nem tudjuk egyenként elmagyarázni a vadászat szépségét, értelmét, céljait. Ő is tudta ezt, a magyarázkodást már feladta, és nem kísérletezett.
Iszonyúan szeretett vadászni.
Hányszor beültünk a kocsiba, és éjjel az előadás után azonnal indultunk. Nehogy a felkelő nap párafelhőn átragyogó sugarairól akár csak egy perccel lemaradjunk. Nehogy a vadászterületen töltött aranyat érő percekből csak egyet is elpocsékoljunk. Habzsolta a vadászéletet.
Mindent, és mindenkit rajongásig szeretett, aki és ami ehhez a világhoz tartozott. Azt hiszem, a világon a legnyitottabban, legőszintébben vadászat közben közölte gondolatait, talán itt érezte magát még egy icipici fokkal jobban, mint a színpadon, és talán nem tévedek ha azt állítom: mindenkinél őszintébb, erősebb barátságot kötött a körülötte lévő vadász kollegákkal.
Egyszerűen imádta őket. Önmagát azonnal velük egy szintre hozta, és mindenkit egyenrangú partnerként fogadott el, szakmai tudásukra felnézett. Történeteiket, anekdotáikat habzsolta, elraktározta, és műsorába mint annyi minden más kívülről jött élményét, beépítette. Megjött a vadászatból, és a színházi társalgóban lejátszotta a figurákat, hanghordozás, tájszólás, mozgás, minden a helyén. Szinte ott éreztük magunkat vele az erdő közepén.
A vadászatot – más választás nem lévén – a rendszerváltás előtt kezdte, és hírnevének, népszerűségének köszönhetően hamar közel került az "elithez". Nyitva álltak előtte a legjobb társaságok, legszebb, vadban leggazdagabb területek. Az akkori párt, kormány és honvédségi vezérkar imádta őt. Versenyeztek, hogy ki hívja meg vadászatra. Mindenki maga mellé akarta ültetni, és záporoztak felé a kérdések, kérések.
- Gézukám, mondjon már valami „jót”!
Géza felállt, megkocogtatta a poharat, és figyelmet kért.
- Tisztelt Hölgyeim és Uraim engem itt most udvariasan felkértek egy kis rögtönzött műsorra, de előbb hadd legyen néhány kérdésem. Van e itt önök között autószerelő?
- Jaj, csak nem rossz a művészúr kocsija?
- Várd ki a végét, van e jelen fogorvos?
Jelentkezett valaki, hogy van.
- És van e szobafestő a csapatban?
Hát ha kell, akkor az is van. Nahát, ez a Géza mindent el tud intézni maga körül – gondolták.
- Na tisztelt barátaim, ha az autószerelő itt a nyílt színen hátsó hidat cserél, a fogorvos itt és most látványosan kihúz egy bölcsességfogat, majd a szobafestő úgy innen odáig gyorsan kimeszeli a kocsmát, akkor én is szívesen adok egy kis műsort. Na addig is Isten éltesse mindannyiunkat!
Engem Ő vitt bele a vadászatba. Addig kísérgettük vadászatról vadászatra, területről területre, míg én is fertőzötté váltam, és mint tudjuk, ez gyógyíthatatlan betegség.
Sokat jártunk együtt, sok közös élményünk volt, barátaimmal együtt őrzünk róla olyan történeteket, amilyeneket csak az élet tud produkálni, kitalálni a legfantáziadúsabb író sem tudna. Lassan rendbe kell szedni gondolataimat, emlékeimet kicsit rendszerezni, mert minden elveszett pillanat pótolhatatlan veszteség lenne. Ezek az igaz, és ma is élő emlékek valóban alapjai lehetnének egy vadászkönyvnek, de egyelőre nem tudom, hogy szabad e mindenkivel megosztanunk…
Sajnos egyre több vadászbarátom várta már Gézát odafent, és várnak már együtt miránk is.
Addig is áldom a „Vadász-keresztapám” nevét mindannyiszor, ahányszor a területre érek, felmegyek a lesre, és egyedül maradok a természettel és a gondolataimmal.
Gézukám, küldj egy süldőt, odafent biztos el tudod intézni!
De talán valamit elronthattam nála, neheztel talán, mert aznap este is hiába ültem a lesen, a világon semmi nem jött elém.
Látod mennyivel jobb lenne, ha itt ülnél mellettem, annyi mindent nyitva hagytunk!