Vörösmarty Mihály költeményének, a Szózatnak sorait olvasva minden alkalommal a hátamon végigfut a hideg! Úristen, mit is jelent „magyarnak” lenni! Ilyen találóan, gyönyörű szavakkal kifejezni a haza szeretetét, a hovatartozást, a hűséget, az áldozat vállalást – szerintem egy nyelven sem lehetséges. Minden magyar embernek a tudatába bevésődtek ezek a sorok, és ha nem is idézzük ezeket a gondolatokat magunkban nap mint nap, akkor is – bennünk vannak, és ennek megfelelően reagálunk adott helyzetekben. Legalább is így gondolom. Vagy nem egészen így van? Az biztos, hogy nagyszüleink, szüleink ( az időszak talán visszanyúlik a XIX. század végére, XX. század elejére-közepére) így gondolták. Még a mi időnkben is, gyerekkorunktól kezdve komolyan vettük a magyar nemzeti tudat érzését, és legbelül büszkék is voltunk, valami különös jó érzéssel töltött el minket. ( Mondom ezt úgy, hogy magam is beletartozom a hetvenes éveimmel a manapság kissé pejoratív módon értelmezett és emlegetett „boomer” korcsoportba.)
A baj azt hiszem, pont velünk kezdődött. Ja, hogy mi a baj? Az, hogy a magyar nemzeti érzés lazult, a társadalom elegyében lassan feloldódva felhígult, és aki nyilvánosan kiáll, és hazafias érzéseit említi, azt már időnként „magyarkodónak” nevezik. Velünk kezdődött és a mi gyerekeinkkel a baj fokozódni látszik, fontosságát kezdi veszteni a dolog. Ennél is reménytelenebb a helyzet, ha az unokái elmesélése alapján egy kis betekintést nyerek a mai egyetemi fiatalság ilyen jellegű gondolataiba. Mindehhez mindig hozzá teszem, hogy természetesen van ilyen is, olyan is, - mindenkinek meghallgatjuk és elfogadjuk a véleményét,- de a szó most a fiatalok zömének társadalompolitikai állásfoglalásáról esik. Kissé értetlenül állok a közömbösségük hallatán, de van magyarázat.
Mit jelent az, hogy velünk kezdődött? Azt jelenti, hogy mi voltunk az első olyan korosztály, akit akaratunktól függetlenül megfertőzött a szocializmus. A szüleinket, de főleg nagyszüleinket nem, vagy nem annyira. Nagyszüleink átélték Trianont, és utána a dicsőséges Tanácsköztársaságot, amikor rettegve hallgatták a nap mint napi terrorturné híreit. Ők köszönik szépen, ha lehet. nem kérnének még egyszer a kommunista uralomból. Szüleink nem voltak választási helyzetben, és hála a háború utáni szovjet megszállásnak belepottyantunk egy jó fél évszázados szocializmusba, mint légy a tejbe. Semmi közünk nem volt hozzá, borzasztó radikális eszközökkel szoktattak minket rá a jóra. Királyság, monarchia, polgári Magyarország után - nesze alakulj át szocialista emberré, no templom, no vélemény, no visszapofázás, egy a jelszónk a béke! A hazafias érzést meg nem sikerült annyira a lánctalpak alá gyűrni, így aztán 11 évvel a háború után, ötvenhatban ez a kis nép minden erejével ki akart szakadni ebből a táborból. Egyedül nekirontott a Marx-Engels-Lenin elvtársak eszméivel és vodkával tuningolt szovjet ármádának – és persze megint úgy, hogy nem nagyon kellett külföldi ellenséges árulók után nézni, előléptek a hazai szimpatikus menedzserei az újbóli szovjet lerohanásnak, megleckéztetésnek, - tehát vesztettünk. Az igazi baj, amelynek kihatását még ma is érezzük,- nézd csak meg a választásokat, és a fiatalok véleményét – eljött a Kádár korszak. A félrevezetés, a beetetés magasiskolája. Elhitették az emberekkel, hogy ez ám a Kánaán! A szoc. tábor nyugatja! Van itt minden! Korsó sör háromötven, tej, kenyér 3 Ft. Skála kópé és trapper farmer! Mit akarsz? Jött a Trabant, már autót is vehetsz! Évi 2 hét szakszervezeti üdülő a Balcsinál. A 2 forintos lángos és a 2 forintos fagyi. Hawaii! Sokan nem szeretnek emlékezni rá, és még kellemetlenebbül érintené őket, ha ki is kéne mondaniuk: volt teljes foglalkoztatás. (!) Sőt! Aki nem dogozott, azt el is kapták, és megbüntették. KMK. Közveszélyes munkakerülő! Miért kellemetlen tényező ez? Mert a burkolt munkanélküliség a gyárkapukon belül volt. Gyártották a selejtet, 150%-os túltermeléssel, a vas és acél országa voltunk, vasérc nélkül! Ez aztán a nagy csoda! Meg a magyar narancs, ugye Bástya Elvtárs? Na, vegyünk egy nagy lélegzetet, és itt zárjuk le a kissé szarkasztikus történelmi visszapillantást.
A mi szüleink szerencsétlenek, fél életüket már ebben a rendszerben élték le. Féltek is mindentől, főleg a fekete bőrkabáttól és a fekete Pobedától! Bárkinek fel lehetett hozni egy múlt rendszerbeli koholt kitalálmányt, és az Andrássy út 60-ban máris alaposan a körmére néztek. A mi ismeretségi körünk, azok gyerekei, és számtalan magyar család megtanulta, hallgatni kell, nem pofázni, kibújni, nem kérkedni, hiszen tessék, - jól élünk! Csendesen hallgattuk a Szabad Európát éjjel, és vártuk a csodát. Nem jött. Viszont! A magyarok (egy nagy részének) leleményessége óriási volt. Belépünk a pártba, alulról indulva egyre feljebb kerülünk, akik útban vannak, azokat jól beáruljuk (valamiért) és aztán nem lesznek útba. Kitermelődött a munkás-gebines-szövetkezeti-maszek szocialista középosztály, elfogadva a létező egyetlen párt vezetését, és nem lázongtak. NDK-ba, meg Jugóba már 3 évente mehettünk. Ez megint egy korszak idézés befejező mondata volt.
Egyszer volt, hol nem volt, 1989, és jött a Fidesz. Jött a rendszerváltás. Az, hogy jött, az igaz, de az, hogy valódi rendszerváltás, - na az nem. Olyan kis kenegetős, hagyjuk meg őket, hátha rendes emberek lesznek, elnéző, privatizációval megnyerhető, lagymatag hatalomátvétel volt. Mindig az volt az érzésem, hogy szegény Antall József fehér glasszé kesztyűben dirigálta az országot, talán arra számítva, hogy ez a magyar „úriemberek” hazája. Hát hamar rá kellett jönnie, hogy nem. Egyáltalán nem. Ahogy királyaink körül, Horthy körül, és minden társadalmi formációnkban, minden szituációban, mindig megjelentek az ármány árulóink. Akik, sokszor nem is tudni miért, (Ja igen, ma már az innen onnan megszerezhető támogatások miatt már sejtjük…) de magyar (származásuk) létére, az éppen regnáló magyar vezetés ellen fordulnak. Az ötvenes években Péter Gábor, meg Farkas Vlagyimír beültette a derék magyarok elméjébe azt, hogy elvtárs, minél több embert feljelentesz, elárulsz, annál értékesebb tagja vagy a szocializmusnak. ( Amíg téged is fel nem jelent a szomszéd). Ha valamit, akkor ezt jól bedöngölték a lakosságba, mert eme szép hagyomány ma is él és virul. Sőt! Nem kell rébuszokban, sejtelmes burkolásokba csomagolva ádáz hangon szidni saját honfitársainkat, - nyíltan ki lehet állni a világ plénuma elé, és angolul, magyarul , ordítva lehet szidni mindent, ami nem a mi elképzelésünk szerint történik. Hazudni is szabad! Nem lesz belőle baj, ellenben majd nem győzik cáfolni! De a mag el van vetve! Lehet arcátlanul beleröhögni a kamerába – na most jól megmondtuk! Igen! Megmondtátok! Magyar a magyar ellen, magyarul! (Vörösmarty???) A többi népek képviselői ájultan nézik: van ilyen? Lehet, hogy náluk nincs, de nálunk van.
Egy szóra visszatérek a fiatalok állásfoglalására. Általában azért ilyenek, mert semmit nem tudnak a közelmúlt igazi történelméről. Simicskó István egy írásában olvastam, hogy minden áron meg szeretnék szólítani a fiatalokat, és a nemzeti érzést növelni bennük. Mert nincs! (Tisztelet, nagyon nagy Tisztelet a kivételnek!) Hazafiság iskolája néven mozgalmat szeretne indítani, közös összejöveteleket rendezni, új stratégiával megnyerni őket. Sajnos ezek az elképzelések csak azokat a fiatalokat érintik, akik majd elmennek ezekre a „képzésekre.” És a többi? Unokáim egyetemet végeztek, és az ő tapasztalatuk az, hogy az egyetemi fiatalok 70-80 százaléka inkább liberális balos, egyenesen szocialista beállítottságú. Én pontosan tudom, hogy miért. Mert otthon, a családban csak ezt hallották: Bezzeg a Kádár alatt! Ugye a sör, a kenyér, a vállalati üdülő! Nekik az egészről tapasztalatuk nincs, nem is lehet, tehát beépült az, amit otthon hall. Ezt egy komoly réteg ma is hangoztatja. Az ő gyerekeiket hogy akarjátok elérni? A családot kéne meggyőzni! De hogyan? Adhatsz fizetésemelést: azért adod, hogy szavazatot nyerj! Adhatsz családi kedvezményeket: szavazókat gyűjtesz. Semmi nem jó, és semmivel nem lehet meggyőzni a megrögzött szoci-nosztalgiázókat! A baj, hogy a gyerekeikre, unokáikra átragadt. A nagyreményű új pesti főpolgármester bezzeg megszólította a népet! 20000 minden nyugdíjasnak! Fűtésre. Nem véletlenül a szavazatok beszerzésére ment? Neeeem! Megvolt az áhított győzelem. Hol a 20000? Sehol. Már nem is lesz! Majd talán a „rászoruló” nyuggereknek. De ki dönti el, hogy melyik nyugdíjas a rászoruló? De már ez is ugrott. Azt mondta őfőméltósága, hogy a pesti levegő felmelegítésére (fűtés!!!) nem ad pénzt. Mert a klíma határozza meg a „zsinórvonalat”. Ezt most találta ki.
Mindent összevéve: nehéz lesz a nemzeti hazafias érzés újra ébresztése.
Írok itt minden félét, és nem veszem észre, hogy ebben a csodaországban nyitott kapukat döngetek? Olyan hazafi ügyvédeink vannak, akik még a börtöntöltelékeknek is komoly pénzt szereznek? Mert nem süt be a nap szegényekhez a cellába, meg hideg a leves, meg lassú az internet? Mert nekik is vannak emberi jogaik (Talán tetszettek volna nem gyilkolni!) Régen volt barlang és száraz kenyér. Internet…! És az áldozatok emberi jogai hol is vannak? Ja, azok az emberi jogok meghaltak! És a hazafi bíróink? Komoly pénzt ítélnek meg olyan cigány családoknak, akiknek a gyerekei soha nem mentek el az iskoláig? Mert eszükbe sem jutott, hogy ott tanulni lehet? Talán lehet, hogy éppen ez a baj, hogy ott tanulni kell! Nekem van egy hatalmas áthidaló ötletem, jó lenne ha az oktatás-politika ráharapna! Létesítsünk néhány „Roma elit iskolát!” Általános és középiskolát. Pesten és a nagyvárosokban néhányat. Gyerekek, olyan túljelentkezés lenne, hogy őrület. ( Olyat mint pl. a Lauder meg a többi.) Ahonnan mehetnének egyetemre. Egy pillanat alatt kiderülne, hogy ez nem szegregáció lenne, hanem a cigányság kiművelésének része. Rang lenne oda járni. Mondom, tolakodnának a bekerülésért. Aki ide járna, annak kellene kollégiumot, milliós támogatást adni! És véletlenül se Leonnak Gyöngyöspatán, akinek nincs meg a „Nyóca”, de papírja már van róla, és most jogsira kell a lóvé!
- Aztán mit fogol vezetni more?
- Hámit, maj’ nagy Mercit!
„Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élned, halnod kell.”