Manapság, talán már a legutolsó évtizedben is, nagyon népszerű szó lett a playback. Magyarul egyszerűen pléibek-nek mondják, de zenész berkekben egymás között már csak mint plébek emlegetik. Angol szó, a jelentése szó szerint: vissza játszás. Igazi definíciója, zenei fogalomként említve: „hangrögzítéssel felvett instrumentális zenei anyag”. Megitélése, és egyáltalán szóba kerülése napjainkban rengeteg vitát váltott ki, mégpedig a plybacknek, mint zenei anyagnak a felhasználásával kapcsolatban. Nemcsak a zenészek, hanem a zene hallgató közönség is egyre gyakrabban teszi fel a kérdést, ez vagy az a zenei produkció most playbeckről szól, ( tehát a studióban előre felvett kész anyag került lejátszásra), vagy igazi „élő” zene, azaz amit ott és akkor zenészek adnak elő. Nagyon becsapós a dolog, sokszor tényleg nem, vagy alig lehet megállapítani a különbséget.
Egy kis zenetörténeti visszatekintést érdemes felidézni ahhoz, hogy a felvett, rögzített zene, vagy hanganyag mikre alkalmas. Maga a hangrögzités a zene kialakulásához képest nagyon későn jelent meg. Az első felvétel 1877-ben történt, forgó viasz hengerre vették fel a zene által keltett rezgéseket, és ezt később ugyanezen hengeren a barázdákon végig futtatott tűvel vissza lehetett hallgatni, meglehetősen rossz hangminőségben. Ez a készülék tölcsérrel (mint hangsugárzó) kiegészítve volt maga a fonográf, melyet Edison talált fel, ahogy említettem 1877-ben. Kár, hogy nem előbb, mert például Mozart, és Beethoven művei csak néhány évvel 1877 előtt születtek meg, és ránk már csak írásban, kottában maradtak meg. Nem készült róluk eredeti zenei felvétel. Nagyon kár. Liszt Ferenc zongorajátékát már rögzíteni lehetett, és a fonográfról átmentett felvételeken ma is meghallgatható. Ugyani Liszt 1886-ban halt meg Bécsben, tehát 9 éve már működött a fonográf. Később jött a lapos köralakú viaszlemez, abba vésték a barázdákat, és ennek negatív nyomata alapján már elkészítették a bakelit lemezeket. Ez már szinte minden otthonban és háztartásban lejátszható volt, a felhúzós, tekerős lemezjátszókon. Hogy milyen sokáig élt ez a bakelit lemezes korszak, a csoda! Még a huszadik század közepén bőven a modern lemezgyártás is a bakeliten alapult. Például nekünk otthon Zuglóban is volt tekerős gramofonunk, és milyen büszke voltam, mikor a szüleim bulijain megengedték, hogy én cseréljek lemezt, és én húzzam fel a masinát. De még messzebb megyek, zenekarunknak, az Express zenekarnak az első kis és nagylemezei sorra bakeliten (70-es évek) jelentek meg. Persze ekkor már a hangrögzítés elektronikusan történt, tehát a hanghullámokat elektromos jellé alakították, és ezeket a jeleket már magnó szalagra rögzítették. A felvételek még természetesen nem digitális technikával történtek, hanem fül és műszerek segítségével kézzel vezérelt keverőpultokon jött létre, mágneses rögzítéssel. Innen számíthatjuk a playback megjelenését. A magnós üzemmód már lehetővé tette a hangszzerek külön külön történő felvételét, különböző sávokra. Ezeket a sávokat aztán a hangtechnikus megfelelő arányban „összekeverte”, azaz összejátszotta, és így alakult ki egy további feldolgozásra alkalmas zenei „alap”. Erre lehetett akár éneklést, akár szóló hangszereket felvenni. Végül az egész összekeverése után alakult ki egy zenei kész felvétel, melyet vagy lemezre átvittek, vagy a rádióban szalagról lejátszottak. Tehát! Mi lehetett, vagy ma is mi az általam előbb leírt vita a playback körül? Az, hogy a playback-et ma, és az elmúlt évtizedben nemcsak a rendeltetésének megfelelően a zenei művek készítésénél, mint „alap” használták, hanem rengeteg a vele történő visszaélés. Magyarul: megjelennek színpadi előadásokon énekes művészek, és úgy csinálnak, mintha zenekar szólna a hátuk mögött kísérőként, és mintha például akkor, és ott ők „élőben” énekelnének. Annyira elterjedt már a teljesen civil közönség között is ennek az esetnek a feltételezése, vagy vitatása, hogy már egymástól kérdezik: ez most playback, vagy élőzene? A zenészek körében ( akik ugye nagyon szeretnek élőben muzsikálni) elitélendő a dolog, mert sok munkából kiszorulnak. Egyszóval az ilyen előadó egy kicsit átvágja a közönséget. De mielőtt végleg elítélnénk a playback-et nézzük a megengedhető alkalmazását. Például a televízió és a film felvételek. Óhatatlanul kötelező playbackre dolgozni, mert az 100%-osan biztos, nincs gerjedés, rossz keverés, rossz csatorna behúzás, és tévesztés. Nincs idő akár a színész, vagy a zenekar miatt tízszer újra felvenni az egészet. Igy hát a kész felvétel megy, és nagyon ügyelni kell a szinkronra. Viszont élőben mennek a TV egyenes zenei adásai, ahol helyenként nagyzenekart kell erősíteni és felvenni. Itt aztán van hiba lehetőség, és van is hiba. Elnézhető a playback alkalmazása még egy esetben. A kisebb helyeken, kultúrházakban, kis szinpadokon, ahol zenekar és technika el sem férne. Ez esetben alkalmazzák a „fél-playback-et”, ami azt jelenti, hogy a zenei háttér valamilyen lejátszóról jön, de az énekes igaziból, élőben énekel rá. Az énekes személyes jelenléte, és a hallhatóan a helyszínen történő éneklése szinte élővé teszi a produkciót. Különösen manapság divat ez, mert nagyon kevés intézménynek van arra anyagi lehetősége, hogy a sztár mellé még egy zenekert is kifizessen, inkább azon a pénzen megrendel még egy-két szereplőt. A nagy átverés nem is ez, hanem az előadásként eladott teljes playback. A „full-playback.” Amikor az énekes tátikázik, próbálja hang nélkül szinkronban mozgatni a száját, még táncol, mutogat is hozzá, és a hangja már rég rajta van a CD-n amiről lejátszák az egészet. Na ez a kész átverés. Ez ellen tiltakozik mindenki, hallgató, megrendelő, és zenész is! Póka Egon, kitűnő basszgitáros, a Kőbányai Jazz Akadémia igazgatója odáig ment, hogy az Önkormányzatokkal egyenesen betiltatná a playback szereplést. Oké, van benne igazság. De csak a full változatot kéne betiltani. A fél-playbacket egyszerűen nem lehet mellőzni, mert egy csapásra megszűnnének a vidéki fellépések, illetve műsorok. A szégyen, hogy a fesztiválokat, falunapokat, szabadtéri műsorokat járva milliószor találkozunk biztonsági okokra hivatkozva, full-plpayback előadókkal. Nevetni fognak: nagynevű sztár énekesek egyáltalán nem restellik, és zenekart, 6-7 tagút is tudok, aki énekessel, vokállal együtt full-playback-ezik. Pofátlanság! Neveket nem említek, ha idejönnek, tessék figyelni, kik lehetnek ezek! Viszont minden elismerésem a zenekaroké, és a velük dolgozó művészeké, akik vállalják az élő szereplést. Igaz, nagyobb macera, hangszerek, erősítők, hangpróba, beállás. Sokszor már a nézők idegeire megy mire egy nagydobot összehoznak a basszusgitárral. És a keverést is nagyon könnyű elszúrni. Szóval nem egyszerű dolog, de a közönség és a zenész számára is egész más az érzés a hangulat. Abban reménykedve, hogy minél több igazi, és jó, színvonalú élőzenét, vagy legalább igazi zenészekkel felvett és jó minőséggel lejátszható alappal működő fél-playbacket fogunk hallani, ( legalább itt Tárnokon!) véget vetek ennek a kis könnyűzenei tanulmányomnak. Remélem sikerült megértetni, hogy nem mindig a kínai utánzat a jó! Tessék kipróbálni az eredetit!