Jól ráfáztam, történetesen én leszek a hóhér. Természetesen nem a szó igazi jelentése szerint leszek, vagy vagyok hóhér, senkit nem végeztem ki, és nem is tervezek ilyet. Igy az igazi akasztásom is elmarad (remélem…). Előkelő kihívás előtt állok: zsűritag leszek. Én, aki eddig minden zenéhez kapcsolódó rendezvény, vetélkedő, fesztivál zsűrijeit árgus szemekkel figyeltem, most a megfigyeltek közé kerülök.
Az ember hajlamos nagyon kritikus szemmel nézni mindent, amit mások csinálnak, és 100 %-ig biztos abban, hogy ő jobban tudná. Naná, mindenkinél jobban. (Igy van ez a focistákkal, és miniszterelnökökkel is) Én jobban tudnám! Otthonról, a karosszékből roppant könnyű ítélkezni, kitalálni, és a TV-nek a szemébe mondani, hogy mit, és hogyan kéne csinálni. Okosságért nem megyünk a szomszédba. Meg aztán a versenyek kapcsán már nem is annyira a versenyzőket kritizáljuk, hanem inkább megbeszéljük kisebb nagyobb társaságban, hogy a zsűriben mindenki milyen hülye. Az eredmények hitelességét is kétségbe vonjuk, biztos, hogy itt minden irányítva van, és előre megmondják, hogy kinek kell győzni. Akár egy jelenkori valamilyen választáson, szavazáson. Hungarikum. Vegyük azért komolyan a dolgot, és mondjuk, hogy eddig én is „humoroskodtam”. Ezt a szót most találtam ki, majd jelentkezem a Kazinczy díjért.
Vegyük komolyan a dolgot. Természetesen mint mindig, most is elmondom, hogy a leírt vélemények az enyémek, vállalom értük a felelősséget, és hozzáteszem, - nem mindenkinek kell egyetérteni a leírtakkal, de gyanítom, hogy sok olvasó egyetért velem (majd). A nemrég, vagy a nagyobb merítés miatt a közelmúltban általam látott igen tisztelt zsűrik pocsékok voltak. Így röviden. Szakmailag megalapozatlan butaságokat mondtak. Ami hamis volt, arra azt mondták, hogy nagyon jó, ami zeneileg gyenge szerzemény, azt az egekbe dicsérték, egymással röhögcsélve viccelődtek, és a versenyzőket igen sokszor szabályosan megalázták. Ezeket a dolgokat csak nagy hirtelen, mint szarvas hibákat említettem.
Tehát ezt az előítéletes, kritikus múltamat biztos nem tudták, mert most engem is gyanútlanul meghívtak egy zsűribe. A nevezetes esemény Hévízen lesz a nyáron. Amatőr (hát milyen legyen?) táncdalfesztivál, az elődöntőn és a döntőn rangos kollegáimmal elfoglaljuk a „bársonyszéket”. Szigorúan elhatároztam, hogy amilyen hibákat láttam, és morogtam miattuk, azokat nem fogom elkövetni. Sőt, (azt hiszem) rangidős létemre a zsűrit egy nagyon mértéktartóan elegáns irányba szeretném terelni. Ehhez talán segítség részemre a könnyűzenei szakterületen eltöltött majd hatvan évem, millió fellépésem, Express zenekari és szólista rutinom, - de a klasszikus zenei előtanulmányaim, valamint a Jazz Studio sem ront a helyzeten. Először is a zsűrinek legalább egy pici tekintélyének kellene lennie, emlékezzünk csak vissza, egy a mai szemmel nézve sokkal szerényebb körülmények között megrendezett Ki Mit Tud zsűrijében milyen „nagyágyúk” ültek. Petrovics Emil, Szinetár Miklós, Major Tamás, Pernye András! Szerényen, bíztatóan szóltak a leggyengébb előadókhoz is, egy ország hallgatta tisztelettel a véleményüket. A mai zsűriket csak úgy tudom elfogadni, ha abban viszont a mai szaktekintélyek kapnak szerepet. Viszont az igazság az, hogy most a pár évvel ezelőtt még ugyanezen deszkákon remegő térdekkel izguló fiatal (ez nem lenne baj) titánok (celebek) az ítészek, és gátlástalanul mondják a baromságokat. Ezzel csak azt szeretném kifejezni, hogy korántsem „zenei szaktekintélyek”. Mennyivel komolyabban lehetett venni néhány évvel ezelőtt Presser Gábor, ifj. Malek Miklós, Pély Barna, Mező Misi véleményét. Mennyire más – komolyabb – volt a hangnem. Mindegyikük mögött volt elismert teljesítmény, alkotás, rutin, és – intelligencia. Hogy ne tévelyegjünk a kritériumok között, elmondanék néhány szempontot, amit ezek a zsűrik most nem vesznek figyelembe.
Kijön a színpadra egy versenyző, mondjuk énekes. Mit, és hogyan figyelek, mi alapján KELL meghozni a döntésemet? Ami először szembetűnő, az a külalak, a megjelenés. Nem csak a ruha, hanem maga az ember. Magas, alacsony, kövér, sovány, kopasz, nagyhajú, - szóval sok minden az, ami első behatásként éri a zsűrit. Egy olyan kép rögtön kialakul, hogy színpadra való, vagy nem? És még egy hangot sem hallottunk. Számít a mozgás, magabiztosság, amiből valami színpadi érzékre lehet talán majd szert tenni. Nézzük a produkciót. Az énekhangot. Magas, mély, kellemes, rekedt, színtelen – lehet-e belőle valamit kihozni? A zenei érzék rögtön megmutatkozik, hamis-e, a ritmust, a periódust tudja tartani? Ha igen , akkor lehet belőle valami. Nagyon nagy igényeink ne legyenek, hiszen ők többnyire amatőrök, és szeretnék ezt a pályát megcélozni. Néha néha bekerül egy ilyen versenybe egy későn ébredő muzsikus, és ezt a kiugrási lehetőséget megragadja. Lehet régi profi, - és meg is nyerheti a versenyt. Ami eleve nagyon jó, arra a zsűri sem mondhatja azt, hogy rossz. Például Kökény Attila, Gáspár Laci. Bejött nekik. (Hála Istennek, mert kitűnő zenészek!) Most nézzük a produkciót! Milyen a dal? Élből közönségsiker, vagy lagymatag nulla? Jó választás volt, vagy nem? Jó, és profi a hangszerelés, vagy nem? Elég is ennyi kritérium, most nézzük az összegzést! Mindegyik szempontot figyelembe kell (kéne) venni egy tárgyilagos „ítélethez!”. Nemrég fordult elő, hogy az egyik zsűritag a dal első 10 másodperce után lezavarta a versenyzőt. Még bántó megjegyzéseket is tettek rá, - hogy maradj a kaptafánál, - sőt – ki is röhögték. Így kell örökre megölni az önbizalmat. Következő pont: hogyan mondjuk meg a véleményünket a versenyzőnek? Ez egy külön tudomány. Csak kritikusan szabad, semmiképpen nem bántóan, megalázóan. A jót nem kell titkolni, de felállva sem kell tüntetni. Ez a többi versenyzőre nézve dehonesztáló. A gyengébbet bíztatni kell, gyakorolj, tanulj, ez volt a hiba, ki kell javítani! A rosszakat ne áltassuk, ne hagyjuk kínlódni évekig, tehát ne csillantsunk meg előttük fényes távlatokat. ( A szerkesztők buzdítására sem!)
Vegyük tudomásul, hogy ez (is) egy nehéz, komoly szakma. Profinak kell lenni. Ami azt jelenti, hogy a mostani versenyzők jövőbeli fellépéseikért pénzt fognak adni. A „nem profiknak” nem, (tehát nem veszik meg őket), vagy csak nagyon keveset. Ne csináljunk kuncsorgó, haknileső sztárocskákat, töltelék műsorszámokat, hanem mazsolázzuk ki az ígéreteseket! Legyenek belőlük jó, a könnyűzenei kultúra méltó, a minket majd leváltó utódaink. Hát, - valahogy ilyen szempontokat figyelembe véve vállaltam a felkérést, és lehet, (megint csak nagyon remélem), hogy „a hóhért nem akasztják” majd ebben az esetben!