- Jónapot kívánok, tessék parancsolni, kihez jött? – kérdezi a titkárnő a Whirlpool irodában a kétezres évek elején, az én éppen akkor betoppanó, rég nem látott Kangyal Öcsi barátomtól. Több évi külföldi muzsikálás után hazajött, és úgy gondolta, itt az ideje, hogy meglátogasson.
- A Solymos Tónihoz – felelte Öcsike.
- Sajnos a Tóni pont nincs bent…Meg volt beszélve?
- Meg hát!
- Érdekes, nekem nincs felírva. Mikorra beszélték meg?
- Hát, beszéltünk telefonon, és azt mondta, ha egyszer erre járok, akkor jöjjek be. Most éppen erre jártam.
Igaza volt, tényleg ezt beszéltük meg. Ez a jellegzetes visszafogott, fanyar, mindenkit ugrató, angolos humora máig legenda a zenekar baráti körében. Legendává vált, - mert elment. Itt hagyott minket.
Többször összejöttünk az utóbbi években, egy nagy, „életmű” koncertet szerettünk volna összehozni, egy Aréna koncertet. Valami mindig közbejött, valamiért nem sikerült. Talán nem akartuk elég erősen. Nem tudom. A régi legendás zenekarok közül talán mi, az Express vagyunk az egyetlen zenekar, aki nem élt ezzel a lehetőséggel. Pedig most összejöhetett volna, soha ekkora aktualitása nem volt: idén 50 éve dolgozunk a szakmában. Összejöttünk, és mindig jólesően körülnéztem, és állapítottam meg: - jól van, megvagyunk mind a hatan. Sajnos ez innen már múltidő. Mindig rettegtem, vajon ki lesz az első? És a varázslat, az örökkévalóság ábrándja egy másodperc alatt eltűnt, Öcsike elment. Vagy mondjam úgy, hogy előre ment? Csendesen, méltóságteljesen, a média, a bulvárlapok zaklatásától megkímélve, nagy fájdalommal küzdve kiszállt a ringből: kínlódjatok tovább nélkülem. A nagy koncert terve így hát – legalább is most úgy gondoljuk – egy jó időre csak terv marad.
1983-tól, amikor ő külföldre ment dolgozni, (mi meg Hofi Gézával a Madách Kamarába) Debreczeni Csaba (előtte a Sámson és Bergendy zenekarok dobosa) szállt be a zenekarba dobolni. Nagyon jó dobos, az egyik legjobb a szakmában. Szegény évekig hallgatta: az Öcsi így, az Öcsi úgy, röpködtek a sztorik, anekdoták, végül megbeszéltük, ha a „nagy koncert” létrejön, két dobszerelés lesz, és két dobos. Dobpárbaj, meg sörivó verseny. Kihagyhatatlan lett volna akármelyikük. Dobszerelés lehet még kettő, de dobos már csak egy.
Öcsike. Alapító tag, zenekarvezető, szövegíró, mókamester – és dobos. Voltak virtuózabb, technikásabb – jazzdobosok. Voltak keményebb, hangosabb – rock dobosok. De slágerzenében nem volt nála jobb. A megbízható, kottaismerő, a kiszámítható, a stabil – az igazi „kiszolgáló” motor, a zene szívdobbanása – ez Ő volt. A művész, a hangszeres művész, aki örömmel tolta az elől állók szekerét, legyen az a zenekar szólistája, vagy önálló énekes szólista. Őszintén, szívből, odaadóan. Hátranéztünk, és szemében a csillogás, gyerünk, jók vagyunk!
Támaszkodni, építeni lehetett a ritmusára. A szólisták egyenesen imádták őt. Táncdalénekesek, színészek, operettesek, nótások – mindegyiket úgy kísérte, mint a saját zenekarának tagjait, figyelemmel, határtalan művészi alázattal. Rengeteget hívták őt a neves zongorakísérők, és mindenki ájult: honnan a fenéből lehet ennyi nótát ismerni, mintha hónapokat gyakoroltak volna egy-egy fellépés előtt.
1963-1983. Húsz év, folyamatos, szünet nélküli fellépés sorozat. Külföldön, itthon, szinte szabadnap nélkül. Siker, siker hátán, minden év hozta a maga új Express slágerét. Rengeteg próba, rádiófelvétel, lemezgyár, filmgyár , utazás, koncert. Nem is tudom, hogy bírtuk. De boldogan csináltuk, a szakmánk volt a szerelmünk.
És a nyarak, a balatoni műsorok: óriási focizások, tenisz, sörözések. Ha öt perc szabadidőnk volt, már sportoltunk. Húsz évig játszottunk együtt Öcsivel a színészválogatottban, ott is mindenki szerette. Megalakítottuk a zenészek hokicsapatát. Öcsi jobbkezes volt, a hokiban mégis balkezes. Nála lassabb játékos a világon nem volt. Volt egy csele: az „Öcsike csel”. Vitte a korongot, ezerrel támadta a hátvéd, és ő szinte helyben egy nagyon szűk jobb kanyart csinált a koronggal, a hátvéd meg elszáguldott mellette, és a korong nála maradt. Csak nevetett. És mindig nevetett. Kivételes egy barát volt, - soha nem volt haragosa, mindenki, mindenhol szerette. Öcsikém, de kár, hogy ilyen gyorsan itt hagytál minket.
Hallgatom a régi nótákat. Ahogy mostanában is járunk fellépni, az autórádióban egyszer csak felcsendül egy régi dal. Tipikus sound! Rádió, nyolcas stúdió. Nincs olyan énekes, akinek ne játszottunk volna számtalan zenei alapot. Hallgatom és rájövök: ezt is mi játszuk, azt is. Miről ismerem meg? Az Öcsinek volt egy pergődobja, és egy beütő tányérja, melyeknek a hangját ezer közül megismerem– ez Ő. És a sorok végén a megszokott díszítő kombinációi, - mind kívülről ismertük – ez is Ő. Ezek a jellegzetes hangok jelentik az Ő halhatatlanságát.
Három dobszerelése kísérte végig a pályafutását. Sokáig a Premier, aztán a Rodgers. De otthon már ott állt a nagy ereklye: a fehér Ludvig, amilyen a Ringo Starrnak volt, eredeti vasakkal! A pincében beszerelve, mindig bevetésre készen. Ápolgatva, törölgetve, nagy becsben tartva. Majd a nagy koncerten felavatjuk – ez volt az álma. Egyszer meghívott: - Gyere át, ilyet még nem hallottál!
Átmentem hozzá, lementünk a pincébe és leültetett. Leoltotta a villanyt, kaptam egy üveg sört, felkapcsolta a Ludvig megvilágítását, és feltett egy CD-t. Oscar Peterson zongorázott és Ray Brown bőgőzött. Az eredeti amerikai stúdió felvételen nem volt dob. Kényelmesen, komótosan beült a dobhoz, valójában egy koncertre készülődött. És seprűvel végigjátszotta nekem - velük a CD-t. Ájultan, lélegzet visszafojtva hallgattam. Még a sört se mertem megkóstolni.
- Na, ilyet hallottál? Peterson, Ray Brown, Kangyal Ferenc trio.
Hát bizony ilyet rajtam kívül azt hiszem senki nem hallott. Sajnos én sem fogom hallani többet. Nem akarom, hogy elsirassuk Őt, mert nem akarom, hogy igazán elveszítsük. Nem is veszítettük el, mert érzem, hogy itt van velünk. Ma is elmegyek este fellépni, és néha önkéntelenül hátranézek. Látom, hogy ott ül, velem van, csillog a szeme, és mondja: gyerünk Tóni! Jók vagyunk!