A falut elhagyva lassan a köves út végéhez érek. Ha tetszik ha nem, a sebességet vissza kell venni, egyrészt a földutat tarkító emberes lukak miatt, másrészt a por miatt, ami akárhogy becsukom az összes ablakot, és nyílást a kocsin, egy bizonyos sebességen felül könyörtelenül bekúszik a kocsiba, és kis keringés után szépen befed mindent.
Úristen, hányszor jöttem erre. Minden alkalommal eszembe jut a régi vadőrünk intelme: Ha a köves út végére érsz, legjobb ha megállsz, előveszed a puskát, és betöltesz. Ez már vadászterület, itt már akármi is történhet. (mondta talán 20 éve…)
A vadászház nincs messze, talán ha van innen egy kilométer, de már ezalatt a rövid idő alatt, amig oda lehet érni, a kis féltve őrzött területünk jó néhányszor megvillantotta az előttünk álló vadásznapok ragyogó kilátásait, hol itt, hol ott közel és távol szelíden legelésző, álldogáló vad formájában.
Úgy tűnik, mostanában azért egyre kevesebb az ilyen véletlen találkozás. Régebben amig beértem talán még lőhettem is volna néhány vadat, bővebben kerültek elém, talán gyanútlanabbak, elővigyázatlanabbak voltak.
Szeretem ezt a tájat. Szeretem ezt a kis területet. Nem állítom, hogy nincs ennél szebb, nagyobb erdőkkel rendelkező, vadregényesebb vadászterület Magyarországon, de valahogy akárhol is vadászok, mindig megfordul a fejemben: nálunk otthon ez nem igy van, barátságosabb, családiasabb minden.
Akárhányszor, és akárhova megyek a területen, mindig eszembe jut, hogy itt ezt lőttem, ott azt láttam, itt mikor mi állt elém, amott mit hibáztam el. Érdekes, hogy a vadászatban a sors nemigen ismétli meg a szituációkat. Legritkább esetben jön ugyanott, ugyanúgy, ugyanolyan körülmények között egy vad, mint ahogy az már előzőleg ugyanazon a helyen megtörtént velem.
Egész más az, amikor tudjuk, hogy egy kan, vagy akármi minden este arra jár, ráülünk, megnézzük, ismerjük a mozgásterületét, lassan megismerjük a viselkedését. Én már rájöttem a ritka ismétlődések kapcsán, hogy például félév, vagy évek múltán az emlékezetes helyeken teljesen hiába meresztem a szememet újra, hátha megint jön valami. Nem. Ezek a jelenetek szerintem ismételhetetlenek, ezek a sors ajándékai, és mindig úgy jönnek, úgy adódnak, hogy a vadászatban a legszebb, legváratlanabb lehetőséget kínálják nekünk. Ez független attól, hogy sikerült elejteni valamit, vagy csak néztünk, csodáltuk az élő természetet.
Soha életemben nem meditálok, nem járatom az agyam annyit, és annyi mindenen, mint mikor vadászni megyek.
Kezdem már a kocsiban, lefelé menet. Mi lesz, hogy lesz, kikkel találkozom, mi újság a területen? Folytatom kint a vadászházban, lesen, cserkelés közben, vagy ahogy jön.
Talán az az oka, hogy egyedül maradok a gondolataimmal, és bár a szemem egyfolytában állandóan pásztázza, kontrollálja a körülöttem lévő területdarab minden rezdülését, a tudatomhoz mégis csak az jut el a külvilágtól, ami most a vadászat szempontjából érdekes lehet. Ezzel szabad utat kap a gondolatvilág, és a természet ilyen erős, és ilyen közeli kapcsolata félelmetes energiákat tud nyújtani az elmélyült elmélkedéshez.
Ugyanakkor egy reccsenés, egy szélfuvallat, egy madárfütty, vagy őzriasztás egy ezred másodperc alatt visszahoz a valóságba, és már feszült idegekkel figyelek: mi volt ez, mi fog történni...
Szerelem ez. Egy örökké tartó izgalmas rajongás, egy állandó pici félelemmel vegyítve: jaj mi lesz, ha egyszer valamiért nem tudnánk majd tovább vadászni.
Vannak a vadászok, és vannak a földön élő más emberek, akik legyenek akár értékes, jóindulatú, szeretetreméltó kiváló polgárok, egyvalamivel ők biztos, hogy szegényebbek. Valószínűleg sosem fogják megtudni, hogy mit veszítettek, de sokukat ez nem is nagyon érdekli, meggyőzni sem hagyja magát.
Egy süketnek hiába magyarázod, hogy milyen szép a zene!
Eleinte kezdő vadász koromban nagyon érzékenyen érintett ez a téma. Ha valamelyik ismerősöm rákezdett a szokásos "civil", jóindulatú élcelődésre: hogy tudod agyonlőni azt a kis ártatlan őzikét, mikor úgy néz a szemével..., vagy az állatoknak is lenne puskája..., meg efféle "támadások" özönét zúdította rám, védekeztem, minden áron igyekeztem érvekkel, jól alátámasztott indokokkal meggyőzni őket, hogy mi ezt nem így gondoljuk, és hogy a vadászat az nem ez!
Azt hiszem, sok vadásztársammal együtt ebbe belefáradtam. Ma meghallgatom őket, bölcs mosollyal az arcomon elfogadom mindenki véleményét, melyet szabadon elmondhat bárkinek és bármikor. Már egyáltalán nem akarom meggyőzni őket az én, a mi igazunkról. Talán egyszer majd a vadászatról kialakított általános és igaz kép, és vélemény fog végérvényesen rehabilitálni minket a nem vadászó társadalom előtt, és nem kell okfejtés, állandó "bizonyítvány-magyarázó" kényszerű védekezés. Addig azért még sok víz folyik le a Dunán, és én hallgatok, és vadászok a magunk tiszta törvényei szerint, nem törődve az értetlenkedőkkel.
A vadászház egy kis dombon, egy erdő közepén, kis tisztáson van, mint a mesében. Ahogy már megyek felfelé a kis szerpentin szélén álló fák szinte bólogatva üdvözölnek, az átszűrődő nap sugarai csíkokat festenek az útra. Fa tornác, kerekes kút, petróleumlámpa. Talán az egyik az utolsó ilyen eredeti romantikát őrző, nagyon egyszerű kis vadászházak közül való ez a mienk, de egy titkot elárulok. Nem véletlenül ilyen...
Volt egyszer ugye egykor, a fantasztikusan "egyszerű logika" alapján működő egypártrendszer, a pártállam, az ő kis "egyszerű logikával" működő vadász szisztémájával együtt.
És volt a telefon. Amin csak leszólni kellett, és lehetett.
X elvtárs, Y helyről. Jön. És jött. Hozták.
A mi házunk nem tetszett neki. Nincs meleg víz? Nincs. Nincs áram? Nincs. Nincs TV? Nincs. És általában semmi komfort, és vendégmarasztaló "kényeztető" körülmény sincs. És külön szobák sincsenek, meg főző, felszolgáló és takarító személyzet meg még úgysincs.
X elvtárs a pártállam megszűntéig többet nem jött hozzánk.
Itt szeretném megjegyezni, hogy viszont külföldi vadászok, jó érzésű hazai vadászbarátaink viszont könyörögnek, ha nem is vadászni, de egy pár napra hadd jöjjenek ki, legalább kikapcsolódni, a Híradót és az Áfát elfelejteni, egy kis maradék igazi falusi, erdei hangulatot érezni újra.
Áldom az eszét az akkori elnökünknek, Zoli Bátyámnak, hogy ezt ki merte találni, és meg merte tenni. Mármint azt, hogy ezt az egészet a ház körül így kell hagyni, nem kell túl modernizálni. Amúgy is a területünk akkori vadgazdagsága miatt állandóan rettegni kellet, hogy "ideszoknak."
-Melyik szobában akarsz aludni? - kérdezi Feri bácsi a mostani elnökünk, aki lassan többet van a vadászházban, mint otthon. Szó szerint vigyáz a területre, babusgatja, dédelgeti, mintha saját egyszem teremtményét féltené valakitől.
Irtózatosan irigylem őt ezért, ha megérem, és nyugdíjas leszek, biztos, hogy ugyanezt teszem.
- Ne irigyelj, hanem gyere te is, szokta mondani.
Tényleg az ember azt hiszi, hogy összedőlne a világ, ha Ő nem lenne, megállna a cég, semmit nem tudna nélküle senki megoldani, ha egyszer a nagy hajtás helyett lemenne egy két hétre lazítani. Sajnos egyre inkább rájövök, de igazán jó barátaim is mondják: a dolog abszolúte nincs így. Mi van ha a sors, a Jóisten úgy dönt, hogy minket hirtelen kivesz a csatasorból? Akkor mi lesz a fontos munkámmal? Mi lesz a tervekkel? Mi lesz az elvégzendő rengeteg feladattal?
Az égvilágon semmi. Vagy megcsinálja majd valaki más, vagy egyáltalán nem fogja senki megcsinálni, és csodák csodája senki nem is fogja észrevenni.
- Hogy melyik szobában? Miért te hol alszol?
- Hát elől, ahol szoktam.
- Oké, akkor én is ott alszom veled.
Feri bácsival soha senki nem akar aludni. Legendásan híres őrült hangos horkolásáról. A közös, kis társalgó-étkező felé vezető ajtót, és onnan a másik hálószobába nyíló ajtót is gondosan becsukják az óvatosabb vadásztársak, de még igy is félő, hogy egy-egy fáradtabb éjszaka után gond nélkül áthatol horkolása az akadályokon.
Érdekes, de engem nem zavar a horkolás. Ennek egy oka lehet csak, talán olyan mélyen alszom, hogy nem hallom. Egyébként ezen a téren nagyon edzett vagyok. Régen, még zenész koromban az Express zenekarral jártuk a világot, és sokszor Malek Mikivel, a trombitásunkkal laktam egy szobában. Ugye nagyon lényeges a fúvósoknál, hogy a cső jól szóljon, az "anzacc" kifogástalan legyen, ezért minden nap gyakorolnak.
Oké, de a Miki mindennap ebéd után gyakorolt. Én meg aludni akartam ebéd után. És aludtam is. Volt, hogy abbahagyta a fújást valamiért, én meg felriadtam: Mi van, úristen már négy óra?
Türelmetlenül téblábolok, át kellene öltözni, elindulni vadászni.
- Hova akarsz menni, még csak fél hat, mire valami megmozdul lesz legalább fél kilenc.
Szeretek korán kimenni. Mindig reménykedek, hogy valamit majd látok, hallok, ami egyébként a korai időben nem mindennapos. Ez a szokásom sok váratlan élménnyel ajándékozott meg. Egy-egy korán induló, eltévedt, magában bóklászó jószág ilyenkor nem várt örömet tud okozni, hátmég, ha éppen a keresett, lőhető vadról van szó.
- Ezt hatkor lőtted? Ne hülyéskedj, hát még sütött a nap!
Sütött, sütött, mit csináljak, de a bak meg önfeledten csipkedte a napraforgó finom kis gyenge levelét, tőlem ötven méterre az erdő szélén. Legalább tíz percig nézegettem, latolgattam magamban, lőjem, ne lőjem, jön még ma ennél jobb, szebb, nagyobb, esetleg később egy disznó? Vagy mi van, ha ezt most gyorsan meglövöm, és utána máshova megyek a süldőt kivárni, hátha még egyszer bejön a szerencse.
Döntöttem, meglőttem, megdicsértek érte, jó kilövés, és kétkedtek, hogy ilyen korán...nahát!
- Egyáltalán hova akarsz kimenni?
Ettől a kérdéstől meg tudok őrülni. Havonta jó, ha egyszer, kétszer le tudok menni vadászni. Az elnök, a vadászmester, a vadőr majd minden nap reggeltől estig kint van a területen. És tőlem kérdezik, hova akarok ülni, vagy menni.
Tudom, hogy részükről ez a jóindulat jele, hiszen a választás lehetőségét kínálják.
Ha minden nap lenne alkalmam végig figyelni a mozgást, a nyomokat, a váltókat, a szórókat, mindjárt nem kérdezném hova érdemes menni, hanem oda indulnék, ahol a legtöbb esélyt gondolom. De nem. Erre nincs lehetőségem, ilyenkor csak az ő tapasztalataikra támaszkodhatok. Az ötletekkel nem fukarkodnak, de mindenki mást mond, mindenki másként ítéli meg az esélyt, a sok lehetőség közül a felelősséget mégis nekem kell vállalnom a döntésemmel.
Van, hogy bejön, de többször nem. Általában a második napi vadászataim eredményesebbek.
- Menj a Szalmavári erdő mögé, az égeres innenső oldala és az erdő közé. Egy jó kis kan mozog reggel is, este is, tudod a víz miatt.
- Köszi, oda megyek, az erdő közepénél felülök a kis lesre. De éjjel - és ezzel már jó előre szeretném biztosítani a további lehetőséget - kinézünk valamelyik tarlóra, olyan jó holdvilág van!
- Majd meglátjuk, de jobb lenne inkább aludni, és hajnalban korán újra indulni.
Szerintem a kettő nem zárja ki egymást. Most ugyanaz a képlet jött elő.
Ők telítve vannak, én minden percet, minden alkalmat szeretnék megragadni a vadászatra. Nehéz igy partnert találnom az esti kiruccanásra. Nem baj, majd lesz valami.
Szépen veszem a puskát, távcsövet, elindulok a kiszemelt leshez. A Vicsei úton szép lassan poroszkálok, hiszen korán van, útközben benézek az Öregerdő minden nyiladékába, és balra a "két-erdő köze" sok meglepetést okozó rétjére, talán látok valamit. Nem tudom most sem kizárni gondolataimból azt, hogy hol, mit láttam már, nem jön-e elő ugyanott valami. Nem tudom mással is így van-e ez a dolog, de nálam ez egy iszonyú erősen beidegződött reflex. Ilyenkor egy kicsit mindig átélem az előző ugyanott történt élmények hangulatát.
Elérkezem a Szalmavári erdő innenső sarkához Kinézek a Pandúr-les lábánál, a jobbra elterülő lucernásra, és tessék, kint vannak az őzek. Suta, két gida. Az egyik kicsit nagyobb. Békésen csipegetnek, kicsit gyönyörködöm bennük, a fejüket fel-fel kapva talán a bogarakat hajtják. Mit érdekli őket, hogy még délután van, a nap ragyog? Nem illene kint lenni. Eszükbe sem jut, hogy figyelik őket, és sorsuk alakulása egy őket figyelő vadász kezében van, aki végleg, és visszavonhatatlanul be tudna abba avatkozni.
Tényleg, ha az ember belegondol, egy sorsirányító küldetése van minden vadásznak. Eldönti, legalábbis elvi döntést hoz a lövés előtt az illető vad további sorsát illetően. A Sors ugye, csupa nagybetűvel, ebbe még jócskán beleszól, például eltalálom e vagy nem. A mai napig nem találok magyarázatot néhány olyan hibázásomról, amelyeknél száz százalékig meg voltam győződve, hogy felnézek, és a vad már fekszik, mehetünk érte. Ehelyett életerősen áll tovább, érthetetlen módon megúszta, és nyugodtan elsétál, miközben az ámulattól még majdnem ismételni is elfelejtek.
Pedig ugyanaz a puska, az a lőszer, én is az vagyok, és mégis. A Sors. Minden körülmény úgy játszott közre, úgy összegződött, hogy ennek a kiszemelt áldozatnak még tovább kell élnie.
Elérkeztem a Szalmavári túlsó csücskéhez, benézek balra, amerre majd megyek, és jobbra az előttem elterülő gyönyörű lankán még lábon álló kukorica felett. Olyan szép ez a táj, hogy néha percekig álldogálok, és gyönyörködöm. Ha én festő lennék…
Általában imádom az olyan területeket, ahol kis erdőcsíkok, folyópartok dús növényzettel szegélyezve, és kis mezőgazdasági területek váltják egymást bőven adva úgy búvóhelyet, mint táplálkozási lehetőséget a vadnak.
Az erdő alatt szép csendesen ballagok a les felé, nézem a tarlót a lábam alatt, hátha valami kis nyom árulkodik a mozgásról. Igaz, egy kicsit száraz a talaj, de így is szarvas, őz, és süldőnyomok a por tetején kirajzolódva utalnak egy-két hajnali beváltásról. Kell, hogy legyen itt vad, csak mostanában ritkábban találkozom velük, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Sokat változtak a szokásaik, talán éppen a mi megváltozott életritmusunkhoz igazodnak valahogy.
Mindig mondják a barátaim: ez erre szokott járni, az mindig ott jön ki, ekkor, meg akkor. Igen, a sok év tapasztalata, rutinja alapján lehet némi törvényszerűséget, vagy inkább csak valami affélét vélni a történések mögött, de a vad meggyőződésem szerint abszolút nem a mi eszünk szerint gondolkozik
Mi a dolgot egymással nagyon szépen meg tudjuk beszélni, csak velük nem.
És olyanokon csodálkozunk, hogy a tuti, holtbiztos szórón üresen ülünk néha napokig. Egy ilyen alkalommal bent ülök az erdő közepén, és várom a sötétedést, meg a mozgást. Tőlem jó kétszáz méterre, kint az erdő sarkánál, a vadászmesterünk mialatt engem vár, a kocsiban ül, és Tina Turnert hallgat a rádión. Nyitott ajtó, ablak, és nem hisz a szemének, a lucernáról jön pontosan a kocsi felé, befelé az erdőbe egy vadkan.
És nem áll meg.
És jön.
És nem érdekli a Tina Turner, sem a szélirány, sem az, hogy Pista barátom idegesen kap a hátsó ülésen fekvő puskájához.
Csak jön. És még csőre kell töltenie, a zene tovább ordít, ez kész őrület. A kan öt másodperc múlva fekszik, én meg szépen leszállok a lesről: biztos azért lőtt a Pityu, hogy jöjjek már.
Most ebből tessék törvényszerűséget kreálni.
Elérem a lest, felmászok , elhelyezem a cuccaimat a szokásos rend szerint, jobbra mellém az ülőkén a távcső, a bal sarokba támasztva a puska, kabát még nem kell, azt mögém a padlóra. A nap tőlem jobbra a kis folyó mögötti fák vonalához ér, lassan mendegélne lefelé.
Alig várom, hogy lebukjon a fák mögött, mert egyből abba az irányba is megjavul a látási viszony, végiglátom a tarlót, patak szélét, nem csillog vissza a távcső.
Semmi egyenlőre.
De nem is kell sietni, hosszú még az este, akármi történhet.
És jönnek a gondolatok.
Egyszer az egészet meg kéne írni, hogy ez milyen csodálatos, milyen szép, milyen fantasztikus. De már annyian megírták. Nagy nevű vadászok, írók, és szerényebb követőik.
Lehet-e ezt még szebben, jobban ábrázolni, előtárni, mint azt nagy elődeink tették?
Biztos, hogy nem.
Miért ragad mégis tollat annyi vadászember, és miért osztja mg gondolatait, érzéseit, kalandjait másokkal?
Miért érezzük egy fura kényszer hatása alatt, hogy világgá kell hogy kürtöljük azt, ami velünk történik?
Azért mert ő vadász!
És talán mindannyian úgy érezzük, hogy ha nem is szebben, jobban, érdekesebben írjuk meg élményeinket, véleményünket, mint a nagyok, de mindenképpen másképp írunk, és pontosan bennünk van az az érzés, hogy nagyon szeretünk vadászni, és ezt a magunk módján közzé is tesszük.
Lement a nap. Végre. Mintha a madarak körülöttem az erdő szélén egy utolsó nagy koncertre összpontosítanának, olyan nagy a lárma.
Szemből még mindig semmi jele az életnek, nyáresti lusta vibrálás lebeg a tarló felett, alig hűl a levegő.
Még mindig van időm. Mire?
Az a jó, a még előttünk álló meg nem történt, le nem zajlott percekben, hogy bennük van a fantasztikus lehetőségek egész sora. Néha még élvezem is, hogy jó, hogy eddig nem történt semmi, mert akkor már túl lennék az egészen!
Valamit mindig várunk. Amit nagyon várunk, az nagyon nehezen jön, de olyan gyorsan átszaladunk rajta, hogy utólag olyan, mintha meg sem történt volna. Én nagyon szeretek várni.
Készülni az élményre. Sokszor ez jobb mint az élmény maga. Azt hiszem, ez nem csak a vadászatra igaz igy.
Mialatt ötpercenként végigpásztázom távcsővel a horizontot, lassan szürkül. A legjobb lővilág közeleg, most kéne jönni valaminek.
Zörgés. Jobbra mögöttem. Tisztán hallom a lépteket az avarban, de hiába meresztgetem a szemem, nem látok be a fák közé. Még dús az aljnövényzet, és amúgy is a hátam mögött sötétebb van mint előttem a tarlón.
Kis szünet. Újra nesz. Talán gida, vagy róka. A súlya mindenképpen kicsi, mert nemigen recseg alatta semmi.
Egyre folyamatosabb, önfeledtebb a zörgés, gyanútlan a leendő "áldozat".
Legalább tíz percig elvagyok ezzel a kis "beazonosítatlan" zajjal, hol közeledik, na most jön elő, hol hátrább megy.
Most fog kilépni... Mégse, a fene egye meg...
Azon kapom magam, hogy a puska már rég csőre töltve a kezemben van, és azt várom, hogy mi az a valami, ami majd előtűnik. Itt kell, hogy kilépjen az erdőből! Mindenesetre jól elszórakozik velem.
Ahogy így meditálok magamban, lefoglalom magam a soha előjönni nem akaró zajokozóval, balról egy embertelen fújást hallok, és földbe gyökerezik a lábam.
A disznó! Amit mondtak, hogy majd jön! Lehet vagy egy mázsás, felvágott, pörgő farokkal három méterre már csak az erdő szélétől, - egy ugrásnyi még az esélyem. Azaz volt!
Az az esély ami már el is ment. Arra sincs időm, hogy a puskát hirtelen balra irányítsam, már bent is van.
Hogy a Jóisten csudájába tudott baloldalon, az orrom előtt végigjönni úgy a tarlón a folyóparttól felfelé, hogy ne vegyem észre. Vagy hogy egyáltalán ne halljam. Ez megfoghatatlan.
És miért fújt egyet mielőtt belép? Kinevetett? A szelem jó volt. Jelezte, hogy túljárt az eszemen?
Őrület. Én feltehetően egy egérrel vacakolok, felajzott puskával, és ezalatt...
Hiba volt. Nem szabad magam egy zajjal ennyire lekötni, ennyire egyfelé koncentrálni, mert annak ez lehet a vége. A vadászatot is, mint minden más sportot, egészében, mozgásában globálisan kell figyelni. A szörnyű a dologban, hogy ennek a disznónak a partról fel kellett kocognia az erdő alá, és én legalább hússzor meglőhettem volna útközben.
De a Sors.
Megint valami , vagy valaki úgy irányította az eseményeket, hogy engem lefoglaljon jobbról, balról pedig a vadnak adjon életesélyt.
Disznó szerencséje volt.