Lassan eltelnek az ünnepek. Túl vagyunk a családi programokon, - gyerekek, unokák, karácsonyfa körüli éneklés, imádkozás, meglepetések, örömök és bánatok – mindenen, ami a legnagyobb szeretet által átölelve megszépítette ezt a pár napot. Várom az új évet, és most ezekben a csendesebb napokban van egy kis időm elgondolkozni a dolgokon.
Például a szereteten. És természetesen a szeretetet megzavaró, újabban állandóan jelentkező érthetetlen jelenségeken, történéseken. Kényelmes fotelben, jó melegben üldögélve, egy pohár igazán jó fehérborral a kezemben csak nézek magam elé, és jár az agyam. Annyi minden eszébe jut az embernek ilyenkor. Mindig arra gondoltam, - de jó lenne ezt a sok zavaros dolgot úgy egyszer elmondani valakinek, megosztani valakivel! Azt hiszem most eljött a pillanat, erőt veszek magamon. Odamegyek a géphez, addig írok, amíg a rám törő gondolatokat valamilyen rendbe téve most – csak Nektek, és csak egyszer – tényleg közzé teszem
Jó, - ha lesz sok olyan barátom, felebarátom, már meglévő és jövendőbeli ismerősöm, akiknek tetszeni fog amiről elmélkedem, és jó, - ha olyanok is lesznek, akik nem mindenben, vagy egyáltalán nem értenek velem egyet. Minden esetre a gondolataim az enyémek, a véleményem a sajátom, és természetes, hogy mindenkinek megvan, és megteremtődhet a maga saját, individuális véleménye. Mindenről. Az én véleményemről is. De ez nem változtatja meg az álláspontomat a világ jelenlegi dolgaival szemben, de mélyebben mégis azt hiszem – és ez jó – hogy egymás véleményeit meghallgatva, megismerve csiszolgatjuk, alakítgatjuk a kialakult világképünket, hangulatunkat, embertársainkhoz való kapcsolatainkat és magasabb szintre tudjuk emelni magunkban a tolerancia szükségességének érzetét.
Messziről indulnak gondolataim. Mi lehet az oka, miből alakult ki az a tény, hogy nem vagyunk a legboldogabbak ezen az évfordulón? Talán van egy kiindulópont, melyet nem vitathatunk. Azt, hogy magyarok vagyunk. Ennek minden pozitív és negatív hozadékával, melyet jó néhány évszázad alatt a történelem a nyakunkba zúdított..
Rengeteget járom az országot, - úgy ötven éve a zenekarral - és rengeteg emberrel, rengeteg élménnyel, véleménnyel és hangulattal találkozom. Kicsit megkeseredve árulom el, hogy furcsa, vegyes érzésekkel összesítem a tapasztaltakat, melyeket mind, mint magyar ember, itt Magyarországon érzékeltem. Nagyon szeretem Magyarországot.
Húsz-harminc évvel ezelőtt amikor először kint jártam Amerikában, elámultam, hogy mennyire más minden, mások az emberek, másmilyen az élet, és lépten nyomon feltették a kérdést: - Nem akartok itt maradni? Mindenben segítünk. Pillanatokon belül itt folytatod a zenélést, újságírást, karriert csinálsz, és sokkal jobban fogsz élni!
Szinte sértődötten, gondolkodás nélkül utasítottam vissza az invitálást:
- Hogy képzelitek, én magyar vagyok, nekem ott a hazám, a barátaim, a családom, - nekem ott kell élnem, boldogulnom.
És hazajöttünk. Bevallom, nem panaszkodhatom, itthon is megéltem, amit elértem arra büszke vagyok. Ha azon kezdek gondolkozni, hogy mit érhettem volna el ott kint, mennyivel lehettem volna esetleg gazdagabb, sikeresebb, és ugyanakkor nem kellett volna feltétlenül elveszítenem a családomat, barátaimat, és egyáltalán a hazámat, ha kint élek – akkor visszatekintve lehet, hogy rosszul döntöttem. Ez már soha nem fog kiderülni, itt vagyok, így alakult az életem, hogy most Tárnokon vagyok boldog.
Szeretem Magyarországot. De mit szeretek benne? A gyönyörű tájakat, a városok lepusztult negyedeit, a jó borokat, a kátyus járhatatlan útjainkat, a gyönyörű műemlék épületeinket, a leamortizálódott Rákóczi utat Pesten, a fejlődő belvárosokat, a cigánysorokat, a Dunát, a sült keszeget, a Balatont? Mit? Ez mind- mind annyira magyar, - és ezek csak a „helyek”, helyszínek, emberek nélkül…
Az embereket? A magyarokat? Egyáltalán: mennyire vagyunk mi magyarok? Mennyire vagyunk mi elsősorban, és mindent megelőzve magyarok? Akik egy nemzetet alkotnak, gyönyörű, új, szép magyar jövőt remélnek? Azt hiszem, hogy ezeket a kérdéseket teljesen reményt veszítve, és hiába teszem fel itt, most, és akár visszamenőleg a magyar történelem elmúlt évszázadaiban bármikor is.
Mint sokan közülünk, kicsit kiábrándult vagyok. Mi egy fura nemzet vagyunk, és igencsak él még a „Turáni átok”. Vannak köztünk – és ilyenkor nem egy két emberre gondolok, hanem jelentős méretű honfitárs csoportokról – akiknek soha, és semmi nem jó. Igaz, a történelem sokszor elbánt velünk. Évszázadokon át voltak itt tatárok, törökök, osztrákok és oroszok – mindig adódott leigázó, magyar érzéseinket eltaposó megszálló hatalmak, akik ránk telepedtek, és igyekeztek leigázni, kihasználni, de leginkább átnevelni minket azzal, - ami számunkra a legnagyobb érték volt, és amire a legbüszkébbek lehettünk volna - hogy nemzeti öntudatunkat, a magyarság érzetét veszítsük már el. És honnan, honnan nem, de mindig voltak közülünk valók, akik kollaboráltak az aktuális megszállókkal. Anyagi javak, pozíció előnyök, könnyebb megélhetés, és még sorolhatnánk az érthető és érthetetlen okokat, melyek miatt képesek voltak együttműködni velük, miközben fennen hirdették magyarságukat. Pedig anyakönyvileg ők is magyarok voltak.
Mi van most, amikor hosszú évszázadok óta először nincsenek az ország területén leplezetlenül jelenlévő megszállók? Nem is lennénk magyarok, ha nem gyártanánk magunknak ebben a helyzetben is szidható, utálható ellenséget, - aki jelen esetben szintén mi, magyarok vagyunk. Ha másképp nem, hát szakadjunk ketté, - legyen jobboldal, és legyen baloldal. Utáljuk és szidjuk egymást, ha más nincs. Mert ellenzéknek mindig lenni kell, -legyen magyar a magyar ellen - és egy fatális félreértelmezés szerint azonnal legyen ellenség is, - például az éppen kormányon lévők ádáz ellensége. Azonnal és minden eszközzel meneszteni kell a kormányt, - majd az ügyeletes ellenzék megmutatná, hogy mit, hogyan kell csinálni. Az nem is érdekes, hogy amikor volt alkalmuk és hatalmuk, meg lehetett volna tenni mindent, amit most nagyon okosan javasolnak, - akkor mindezt nem tették.
Sosem felejtem el, hogy amikor Gyurcsány miniszterelnök lett, az első szónoklatában azt mondta: - Mindent el fogunk követni, hogy a soron következő választást megnyerje a szocialista párt.
Tényleg ez lenne a cél, a magyarok érdeke? Nem azt kellett volna mondania, hogy mindent el fogunk követni, hogy jobban éljen az ország, hogy emelkedjen a jólét, jobb legyen a hangulat, erős legyen a gazdaság és a Forint, és nem szétszakadva egymást gyalázva toporogjunk, hanem haladjunk egy jóval magasabb életszínvonal felé? És ha ez bejön, akkor az Istenadta nép úgyis felismeri, hogy kire szavazzon. Bízzuk rájuk!
De nem. Nem ezt hirdették, és nem is koncentráltak egyébre, mint a holdudvarukhoz tartozó minden kapcsolaton keresztül lenyúlják azt az európai tőkét, melyből el lehetett volna indulni pozitív irányba. És halmozni a hitelt hitel hátára, hadd nyögjön a magyar még jó sokáig. Ja, hogy akkor már mi rég nem is leszünk kormányon? Az a jó. Hiszen ellenzéki (ellenségi) szerepünkből kifolyólag felelősség és gátlások nélkül lehet szidni az utánunk jövőket: mindent rosszul csináltok, nem fejlődik semmi, csak az elvonások és a terhek nőnek. Az egyszerű ember meg addig- addig hallja ezeket a szörnyű vádakat, míg a végén feledve az elmúlt évek történéseit, - elhiszi, hogy nekik van igazuk.
Wass Albertet idézném egy szóra: Lehet, hogy nem a kormányt kéne leváltani, hanem a népet…
Ilyen hitványakká váltunk? Magyar a magyar ellen? Most a magyar ellenzék egy része Európával kollaborál? Panaszkodik, árulkodik, bemocskolja saját nemzetét? Moslékevő lusta disznók vagyunk? Nehezítik a szörnyű helyzetbe süllyesztett országunk talpra állását? Magyarok voltak akik tönkretették az országot az elmúlt nyolc évben? Igen. Magyarok azok is akik másfél éve küzdenek, hogy magunkra találjunk? Igen. Magyarok azok is, akik Brüsszelbe szaladgálnak vádaskodni, hogy amit most a magyarok kormányzás címén csinálnak, az demokrácia ellenes? Igen. És magyarok azok is, akik tüntetnek, lázonganak, hogy most a váltás után nem kolbászból van a kerítés? Igen. Hát milyen magyarság ez? Hányféle magyar van? Mi van itt?
És a köznép? Beárul, figyel, feljelent, irigyel, elveszi a másét, az úton leszorít, nem enged be, nem enged ki, tombol a korrupció, a durvaság, az erőszak. Ki alakította őket ilyenné? Ki tette őket anyagi és lelki szegénnyé? Ki tette őket meghunyászkodott, megalázott néppé? Az utolsó másfél év a felelős? Na ne!
Mondjanak még egy népet, aki 45 év szocialista diktatúra, és mosolygósra sminkelt brutalitás után még háromszor képes megválasztani azokat, akik ezerszer büntették, elhurcolták, meghurcolták, sanyargatták, kirabolták őket! Saját, belső ellenzéke van a népnek is. Belül. Akiknek hiába beszélsz, hiába érvelsz., csak a saját vélt igazát hajtogatja. A szomorú az, hogy egy sem török és tatár, osztrák vagy orosz, hanem mind magyar ember. És mondják: - Majd most figyeljetek! Új idők jönnek! Most fogják rendbe hozni a baloldalt. Hányadszor halljuk ezt. Ja, és helyreállítják a baloldali értékeket. Melyek is azok? Mert az egyetemes jólét és felemelkedés, a magas szintű oktatás, egészségügy, sport és művészet az ugye általános nemzeti érték, - amit azért szeretnek baloldalinak kisajátítani. Van viszont egy echte baloldali (bolsevik) érték: mindent vegyünk el azoktól, akiknek van, és akkor egyenlőek leszünk. Nagy tanítóik hirdették ezt. És a burzsoázia remegett. Egyébként megfejthetetlen az, hogy mi fejezi ki a mostani baloldal – baloldaliságát. A bankszámlák, a birtokok, a vállalatok, vagy ezek megszerzése érdekében folytatott „osztályharc” a vezetési pozíciókért? És a liberálisok, akik ma annyira liberálisok, hogy már bal liberálisoknak nevezik magukat? Ők is harcolnak, csak kicsit csendesebben – nem baj, ha meleg a sör, csak mindig maradjunk a tűz közelében! Ez is magyar „vircsaft.”
Magyar bosszantja fel a világot, hogy haragudjanak a magyarokra. Micsoda dolog az, hogy a magyarok meg akarnak szabadulni az adósságtól? Egyénileg is, meg összességében is. A világnak ez nem jó! Legyünk csak ezer szállal hozzájuk láncolva, függővé téve, - hiszen akkor lehet diktálni, irányítani. Az anyagilag és erkölcsileg független ország, a független ember az veszélyes. Szabadon dönt, és gondolkozik! Nem szorul segítségre. Emmán baj!
Karácsonykor Erdő Péter bíboros úr a prédikációjában türelemre intett, - hogy imádkozzunk. Az Úr megsegít minket. Mert a világban időnként adódnak nehézségek. Majd elmúlnak.
Azt hiszem, imádkoztunk mi már nagyon sokat. Nekünk magyaroknak valahogy ez sosem akart bejönni. Ami az Úrnak és a világegyetemnek csak egy szemvillanásnyi idő, az nekünk az életünk. Egy röpke pillanat, és kész. Mennyit vártunk már, hogy nekünk is jó legyen? És meddig tudunk még várni? Sajnos nincs annyi időnk, hogy imáink megfoganjanak. Itt a Földön kéne megbékélés. Például magyar a magyarral.
Mi lenne, ha egyszer mindent félretéve, valami csoda folytán arra vetemednénk, hogy egymással szembenézve azt mondanánk: Mi elsősorban, és mindenek felett magyarok vagyunk. És csak utána városi, vagy falusi, bármilyen vallású, bal vagy jobboldali, Fradi vagy Újpest drukker! Mondjuk ki, hogy nemzetünk egysége a legfontosabb számunkra.
Lenne csodálkozás a világban. Nem találnának támadási felületet. Összetartozunk, és összetartunk. Egyszóval: szeretjük egymást!
Ugyanezen csoda folytán a következő héten a parlamenti napirend előtti felszólalásokat azzal kezdené valaki:
- A magyar ellenzék nevében kijelentem, hogy mindenben segítjük a magyar gazdaság, az egészségügy, az oktatás, és minden egyéb ügy minél gyorsabb talpra állítását, részt veszünk a törvényhozásban, segítünk Magyarország tekintélyének helyreállításában. Gyerünk! Hajrá Magyarok!
És ekkor jöttem rá, hogy talán egy pár percre elszundikáltam a fotelban, a deci borom még mindig a pohárban van. Igy visszagondolva azt hiszem egy kicsit messzire kalandoztam az ábrándozással, - élőben kevesebbel is beérném.
Egy halk régi dal motoszkál a fülemben:” Szeressük egymást gyerekek…”