Először gyorsan a címről néhány szót. Bizonyára az olvasók közül nagyon sokan ismerik azt a régi székely közmondást, melyet igen sokszor idéznek szó szerint, amikor nagy dolgokat bagatellizálni akarnak. Leszögezem: én a teljes egészében idézett közmondás első két megállapításával nem értek egyet, de az utolsóval, azzal nagyon. A közmondás így szól: „ A sör nem ital, az asszony nem ember, és a medve nem játék!” Tehát: a sör szerintem egy jó ital, az asszony pedig ember: a férfiember elválaszthatatlan párja. De a medve… hú, az tényleg nem játék!
És amennyire ez a dolog nagyon is komoly, akkor ez alapján ugyanilyen komolyan ki lehet jelenteni, hogy a „politika nem operett, és a parlament nem cirkusz!” Pedig a mai magyar politikai életet bizony nagyon sokan szeretnék komolytalanítani, operettesíteni, cirkuszos zagyvalékká degradálni. Tudom, hogy a EU választásokról már minden csontot lerágtak, de ez a határozott időben megjelenő sajtótermékek sorsa: lapzárta miatt az EU választásról néhány nap híján az előző számban pont nem tudtam még írni, a most megjelenő lap pedig már kissé túlhaladta az aktualitás frissességét. Nem baj, remélem azért találunk még magunknak apró csemegéket az operett gyártás folyamatában. Csapjunk a közepébe. A választás előtti napokban még büszkén, dagadó kebellel határozottan és fennhangon hirdette az ugyancsak szétzilált baloldal minden egyes pártja: na most aztán! Lesöpörjük a kormányt, majd most megmutatjuk, sőt, most az is eldől, hogy ki nyer majd 2018-ban. Majd mi, most, egyedül! Mert az előző választáson nem mi voltunk gyengék, nem mi csináltunk valamit rosszul, nem mi buktunk el! Hanem ők, a többiek! Mi kis naivak hittünk nekik, hogy majd együtt erősebbek leszünk! Majd most kiderül ki volt a gyenge pont! Hát, - kiderült. Megvolt az EU választás. Egyedül indultak, és így se lett jobb. És megszületett a „másodikok országa”. Hirtelen mindenki második helyezett lett. Mi Budapesten. Mi több kerületben. Mi vidéken. Mi meg egy megyeszékhelyen, mi meg egy nagyvárosban. Mi meg a falvakban. És mi a családban, de főleg a nagymamám szerint. Indok és magyarázat minden második helyre és pozícióra volt, és azonnal megszületett a perspektíva is: ez azért jó, mert így most sokkal közelebb állunk ahhoz, hogy ősszel megnyerjük az önkormányzati választásokat. Csak zárójelben jegyzem meg, ha véletlenül ez sem sikerülne, akkor már aznap éjjel készen lesz az új forgatókönyv: majd 2018-ban. Az lesz az igazi választás! Akkor már egészen biztosan mi nyerünk, és „megint elsöpörjük” a kormányt. Ha akkor sem, hát 2022-ben. Addig viszont dúl az „ez a harc lesz a végső”, gyerünk mindent bele! A sok második csak egyetlen dolgot nem ismer el jó szívvel: hogy van egy első is, aki viszont nagyon nyugodt, és áll elébe a legyőzési programoknak. Veszteként is közben egyfolytában szól a vidám csindradatta, a táncosok táncolnak, a bűvészek varázsolnak, megy a harc a bonviván és a primadonna szerepekért, még az is lehet, hogy nem is egy színdarabon dolgoznak. Bekerültem a parlamentbe, de nem megyek, EU képviselő lettem, de mégsem, a parlamentben akár van fontos esemény, netalántán munka, vagy ünnepség, - hát vagy bemegyek, vagy nem. De a fene egye meg, ha nem megyek be, és nem teszem fel a kezem, hogy ez nekem tetszik, vagy nem tetszik, akkor mit mondok a választóimnak? Hogy hiába szavaztatok rám, én azért sem képviselem a véleményeteket! Majd kivisszük az utcára a politizálást. Ez a legjobb út az operettesedés felé, mert az utcai harc, a demonstráció, a káromlás, a köpködés elmúlik, és ahogy Gyurcsány egyszer nagyon okosan mondta:” majd megunják, és hazamennek”. Nem gondolta, hogy aranyköpése most válik be igazán, amikor nem ő van kormányon. „Így se rossz, „- mondja a Hofi féle suszter, amikor az inas helyett az asszonyt találja fejbe a kaptafa. Az utcai cirkusz vajon lesz hatással a kormányra, vagy a parlamentben rekedt többségre: aligha. Teszik a dolgukat. Halkan és keményen. Pedig a média hangosító tölcsérein árad a nemtetszés, kritika, pocskondiázás. A baloldal világosan megmondta: bezzeg ha ők kerültek volna hatalomra, akkor hazahívnák a külföldön dolgozókat, megoldanák az egészségügyet, az oktatást, a munkahelyeket, és a hitelesek gondjait és megvédenék a magyar földet. Esetleg még kitalálhatnának valamit, ugyanis az előbb felsoroltakat a kormány a parlament egyetértésével mind-mind megvalósítani igyekszik, és dolgozik rajta. De per-pillanat, ahogy a magyar mondja ez nem elég és nem jó. Általában semmi sem jó. Nem baj, hogy a számszerűségek tekintetében minden területen lassú, nyugodt fejlődés van, szerintük ebből semmi nem igaz. Semmi nem készült, nem épült, nem szépült, viszont ami pozitívum ebben az országban az talán annyi, hogy az ország „anyósa” a kozmetikusok kezenyomán egyre fiatalodik és szépül, és Kovács Laci bácsi pedig újra erőtől duzzadva vezetői szerepet vállalna, és újra felépítené a „pártot”, valamint az új baloldalt. És dőlnek kívülről is a támadások. Brüsszelnek hol ez nem jó, hol az. Nem baj, mi magyarok álljuk a sarat. Majd egy valami megoldódik, akkor kitalálnak egy újabbat. Amerika is kiveszi a részét a vélemény nyilvánításból. Tudják, - az a harminc amerikai zsidó szenátor tiltakozik a „szobor” ellen. Én voltam egy párszor Amerikában és nagyon sok emberrel beszélgettem. Nem magyarokkal. Jószerivel tíz közül nyolc nem is hallott ilyen fura nevű országról, nem hogy még azt is tudta volna, hogy hol vagyunk térképileg? El kellett magyaráznom, hogy Hungary az nem „hungry” (éhes, és ezen néha még jót kacagtak), hanem egy gyönyörű kis ország Európa legesleg közepén. Aha – Európa, az igen! Ennyi. Most viszont hirtelen ez a harminc szenátor pontosan tudja hol van Magyarország, Budapest, sőt, hogy hol van a Szabadság tér. És tudják, hogy hova, mikor, és milyen szobrot kíván állítani a kormány. Gondolom nem kérdés, hogy kik az informátoraik, honnan a hirtelen jólértesültség. Azóta ők is megkapták a válaszlevelet, a szobor pontos leírásával, koncepciójával, szimbolikus jelentésével, és megnyugodhattak: sem az amerikai sem a magyar zsidóknak ebben az országban nincs félnivalójuk. Érdeklődjenek a hazai zsidóságnál. Szóval a baloldal vagy együtt, vagy külön külön, de kinyilvánítottan „ádáz” harcot hirdet és folytat a kormány és a Fidesz ellen. Ahogy hallottuk, nem adják fel, határidő a végtelen, de egyszer szerintük eljön az igazság pillanata, és az csak az lehet: ők győznek. Erre még nagy eséllyel várniuk kell, mert ennek az operettnek még hiányoznak a sláger dallamai, a szövegei, nincs zenekar és hangszerelés, kétes a szereposztás, és azt sem tudjuk, ki lesz a rendező. Addig pedig hadd menjen a médiatörvény által feltüzelt harsonák által megszólaltatott szidalmazás és átkozódás. Hofi megint monhatná: „Ugatni még (vagy már?) szabad!” Azaz véleményt mondani szabadon. Gyerekek, csak ne haragból. Mert a harag mögül kikopik a tartalom. Nem tudok ide jobb idézetet, mint Rédl Miklós egykori bakonyi fővadász szállóigévé vált mondását: (bocsánatot kérek mindenkitől, de ez csak szó szerint szabad idézni) „Sz..t ér a harag, ha nincsen hatalom!” Befejezésül még egyszer a parlament: volt ott már lufi, zászló, plakát, és sminkelt monokli, - már tényleg csak a lengőtrapéz, trambulin és a bohócok hiányoznak. Már akinek. Mondom én kedveseim: a „medve nem játék!”
2017.
Utóirat: a könyv anyagát most rendszerezem. Ahogy a fentieket újra elolvasom, Akár írhatnám ugyanezt ma is…
2019.