Olyan emberekről. - és a velük megélt örökre emlékezetes történetekről fogok írni, - akiket szerintem a „fél ország” ismert, és szeretett. Nagy rutinnal, humorérzékkel, baráti szeretettel megáldott igazi „hivatásos” vadászokról és történeteikről lesz szó, akik sokunkat bevezettek a vadászat nem „mindennapi” oldalát képviselő rejtelmeibe. Lesznek köztük vadőrök, vadászmesterek, fővadászok, megyei atyaúristenek. Imádtuk, imádjuk őket!
Első legenda: Mesterházi Laló. Az öreg, - mert most már van „kis” Laló is, a fia, aki kiváló vadász fotográfus művész. Az öreg, a papa, a Bakony legendás vadászmester volt, Kabhegy és környéke. Alig vártuk az alkalmakat, hogy Kabhegyre mehessünk vadászni, mert még a vadász élményeknél is nagyobb örömet jelentett a Lalóval való találkozás, és az elkerülhetetlen anekdotázás. Ő mesélt, mi hallgattunk. A mi: az Hofi Géza és én voltunk gyakorta. Izes bakonyi nyelvjárással, az egyszerű, rövid, tömör szófordulatokkal elkápráztatta az egyszerű fővárosi nyelvezetet használó csodálóit. Megálltunk a háza előtt: - Na hát ez a házam. Ejszen ha ebből kivennénk a téglákat, améket loptam, hábizony összeborúna! Ezzel nyitott. Pakoljatok le, aztán eszünk valamit! - De… - mondtuk mi, - menjünk! - Ráérünk, hová rohanná? A vad akkor jön majd úgyis amikor ő akar! Na akkor most igyunk valamit!! - De… Nincs de! Hát ittunk. Az UAZ 469 már sofőrrel kint állt a ház előtt, előre beült mellé a Laló, hátsó bal a Géza, jobb hátsó meg én. Mindig igy ültünk, mert én „balszemes” vagyok, a Géza meg jobb. Jócskán mentünk, de nem a Kabhegy felé, hanem a Feketehegynek. Egyedül a Laló tudta, hogy miért. Egyszer csak megfogja a sofőr karját és súgja: lassan állj meg! Még egy méter! Na most. – Géza a te oldaladon úgy 60 méterre a fák között… Látom, - súgja a Géza – egy disznó! - Az ám! Lőheted! Géza lassan kinyitja az ajtót, - ugyanis az UAZ-nak nincs lehúzható ablaka - féllábbal kint, a nyitott ajtóhoz odatámaszt nagy szuszogva, és lő. Végiggurul a dörgés az erdőn, óriási azonidejű becsapódás. – Megvan, mondja a Géza. - Meg ám, de lőjj oda gyorsan mer ez még áll! Na bumm, még egy. –Pont a két fa között a szürkület ellenére is jól láttam a blattot! Megint volt becsapódás! Nagyot szólt, ez csont lesz! - Hát Gézukám, becsapódás az vót, mert jól becsapódtál, - és iszonyúan elkezdett nevetni. Mi néztünk egymásra, ennek meg mi baja? Hát odanézünk, a disznó ugyanúgy áll. – Menjünk oda! - Hát mi a franctól feküdt volna el, mikor ez fából van! – mondja a Laló. A Géza lehetett körülbelül a századik vendég, aki szitává lőtte – a disznó alakú fatuskót! Azért a Géza is reagált: Most addig megyünk, amíg egy igazi disznót nem lövetsz velem, mert hazamegyünk, az ólból az összes disznódat kihajtom az erdőre, és szanaszét lövöm őket. Történet vége: éjfélre az UAZ-ban feküdt a disznó (vad!). Az én sztorim Lalóval szintén elég érdekes: meghívásom volt szalonkázásra, Kabhegyre. Telefonon egyeztettünk: - Hozzál azért golyóst is, mit lehet tudni… Ez nálam jót jelent! Ha a Laló mondja! Megérkeztem, ugyanaz a dzsipp satöbbi, megyünk. A szalonkázáshoz még korán van nézzünk egy kicsit körbe. Mentünk. Elérkeztünk az erdők között egy rétre, melynek a közepén egy hatalmas magányos tölgy állt. Laló nézi távcsövön a rétet, egyszer csak szól: Készítsd a 30-06-ost! Kijjebb megyünk az erdőből, már én is látom, a tölgyfa alatt egy hatalmas disznó körbe körbe futkos, nekimegy a fának, néha meg mintha a földből akarná kiemelni. - Ez egy nagy kan, mondja Laló, - de bolond! Ilyet még nem láttam! Kivel harcol ez a hülye? Meg bírod lőni, mer ez ám meg nem áll! - Meg is bírom, meg is merem, csak nem biztos, hogy egy golyó elég lesz! - Akkor nyomd rá az egész tárat! Az első lövés eltalálta, attól még jobban behülyült, mint egy eszelős, úgy túrta, ásta a tölgyet. A másodikra lefeküdt. – Na most várunk vagy 10 percet, „merám ez jó nagy barom egy állat”! Vártunk. Egyikünk se cigizett, hát ittunk egy kupicával. Csak a sikeres lövésre! Ahogy üldögélünk, hallunk ám a fa felől nagy kiáltozást. Vadász urak, vadász urak! Jöjjenek már ide! Nézünk, de senkit nem látunk. Eljött az idő, odagurultunk. A disznó már elnyugodott. Ekkor – a szánk tátva maradt – a fáról két atyafi mászik lefele, a kezükben nejlonzacskóval! – Egy kis tavaszi gombát szedtünk, akkor jött ez a disznó és felzavart minket a fára! De jó, hogy jöttek, mert két órája nem tágított alólunk! Hány óra lehet? Mert azt hittük már, hogy a meccset is lekéssük! Na ehhez csak annyit, hogy meg nem tudom mondani, hogy ez az eset hányban volt – talán a nyolcvanas évek második felében – azt tudom, hogy április 4.-ét írtunk, és aznap játszott a magyar válogatott Törökországgal, és Mészöly volt a kapitány. Vissza lehetne keresni. Na de a disznó! Hát, szemügyre vettük. Tele volt lövéssel, és elfertőződött nagyon ronda régi sebekkel. Iszonyú fájdalmas kínjai lehettek. A fán ülők is mondták, hogy teljesen begőzölve, forgó szemekkel és pörgő farokkal, szinte öntudatlan dühhel támadta a fát, ami néha úgy beremegett, hogy majdnem leestek. Bevinni nem volt érdemes, a bőr, a hús használhatatlan volt. A Laló próbálta késsel kiszedni az agyarakat – nem ment. Jött a kisbalta, vittük haza az orr-részt, meg a fél alsó állkapcsot. Emlékül az agyar maradt: 23 cm… Ja, bocs, - szalonka nem volt.
Rédl Miklós fővadász, Bakonybél. A „Csöves”, ahogy a faluban hívták. Még a kocsmában se tette le a válláról a puskát, és a cső mindig felfelé nézett a balválláról. A szíjba meg bekönyökölt, mintha a hokedlinek lenne karfája. Aztán dőlt belőle a történet. Úgy látszik a Bakonyban ez járja, mert ő is gyönyörűen beszélt „ó-magyarul”, és ő is rövid szavú volt. Egyik este kimentünk a Bakonybélből Kőrishegyre vezető szerpentinen a „Mélyárok”-ig. A hegyről lefelé jött egy iszonyúan meredek árok, annak az aljában volt a les, és egy olyan 40 méterre velünk szemmagasságban volt a szóró. Tuti biztos, megfigyelt akcióra készültünk, jönni fog lefelé a disznó. Szépen ránk esteledett, élessé vált a helyzet. Mondja a Csöves: - Figyelj, készítsd a puskát, valami jön a szóró fölött balról! –Aha – mondtam én, és semmit nem hallottam. Csak mondja, hogy mindjárt itt van , készülj. Végre meghallottam, lassan közeledve zörgött az avar, recsegett az ág. –Te, ez valami nagy lesz, lehet inkább kan, mert akkora a púpja – mondja, és vártuk, hogy elérje a szórót. Hát, - el is érte balról. Villants – mondja ő, fel a lámpa, ujjam a ravaszon, és a szóró szélén ott áll – egy öreg néni, barna orkánkabátban, bottal a kezében, nejlonzacskót szorongatva, és takarja el a szemét. - Drága vadász urak, messze van e még Bakonybél? – A Jóisten áldja meg magát mama, mit keres itt, jöjjön már lejjebb! Jó, hogy le nem lőttük! Odajött a nénike, és meséli, hogy gombázni volt fenn a hegyen, és rásötétedett, eltévedt. Leszálltunk szépen a lesről, bevittük a faluba, és örömünkben, hogy nem esett áldozatul a disznó helyett egy nénike, ittunk egy (néhány) fröccsöt Öcsikénél a panzióban, a vadászok örökös induló és érkező támaszpontján. Aznapra annyi. Egy másik alkalommal téli, enyhén havas reggelen jöttek értem lovaskocsival, megyünk barkácsolni föl a Kőrishegyre, át Szépalmáig, Borzavárig, meg vissza. Délben tüzet rakunk, sütünk szalonnát, szóval jó kis téli vadászat lesz. Gyönyörű dolog a téli erdőben az átölelő havas ágak között lovaskocsival vadászni, ráadásul életemben először. Azt mondja a Csöves: - Ezek igazi vadászlovak. A fülük mellett elsütheted a puskát, meg sem rezdülnek. Ha átlövöd a fülét, akkor kicsit megrázza a fejét! Úgy hogy vigyázni kell! Lőttünk sutát, gyors zsigerelés, fel a szekérre és tovább. Egyszer kiérünk egy tisztás szélére, kint áll egy rudli szarvas. Csak tarvadak. Vagy tízen. Nézik a lovakat, a kocsit, aztán nyugodtan visszahajolnak, bogarásznak a havas földön. Azt mondja a Csöves: Innen nézve jobbról a másodikat lődd meg! Egy tehén. Jól sikerült, alsó blatt, azonnal lefeküdt. De a többi csak felkapta a fejét, nézték a tehenet, és… nem mozdultak! –Most lődd mellette az ünőt. Lőttem. – Most balról a mellette lévőt! –De… -Semmi de, termelni kell! Lőjj! Mit ne mondjak, ugye elsőre meglövette velem a vezértehenet, a többi teljesen leblokkolt. Teleraktuk a kocsit elől hátul lógtak le a szarvasok. Az egész napos vadászatból semmi nem lett, a kocsival visszamentünk a vadászházba. Végig a falun. Az emberek néztek, mint a moziban. – A Tóni lőtte mind! – dicsekedett Csöves az érdeklődőknek. Kihúzta magát a bakon. Én meg nem győztem a hátuk mögött bujkálni. De hát parancs az parancs, ha lőni kell, hát lövünk. Jaj!
Még egy rövidet, - persze, hogy Bakony. Az egész országban ismerték őt, több mint 40 évig a Veszprém megyei „fővadász”, Nyulász Pista. Azaz Dr. Nyulász István, Veszprém Megyei Tanács Vadászati Főelőadó! Nála vizsgáztam, ő segített mindenben, mai napig atyai jóbarátom. A megyei kis „ékszer” területünkön is együtt vadásztunk, gyönyörű idők voltak. Amig az egészet szét nem szórták 97-ben. De egy rövid történet a nyolcvanas évek közepéről. Pista, Szorcsik Feri vadásztársunk és én kint ültünk este három lesen, aratás előtt, disznóra várva. Egy táblát fogtunk körbe, arra kellett, hogy kijöjjenek, valamelyikünknek csak bejön. Nem húzom az időt, aznap este nem jött be. Feri összeszedett minket a kocsijával, - ami egy külön történet, - egy nagy, régi, dízel merci, jó lepusztult állapotban. A terepet bírta. Ment mint egy öreg traktor. Ahogy megyünk befelé, az erdő szélén a kocsiút mellett áll egy hatalmas disznó. A kocsi lámpájánál látni: fekete-fehér tarka disznó! Legalább két mázsa, ha nem több. Pista kiugrott, és azonnal lőtt. Eltalálta, a disznó egy ugrással eltűnt, be az erdőbe. Szépen kivártunk, majd elindultunk utána. Vér? Patakban folyt. A kereső lámpa fényénél elérkeztünk egy áthatolhatatlan szúrós, tüskés bozótfalhoz, akár egy hadi akadály. Átvergődtünk, és csak akkor lepődtünk meg igazán. A lábunk alatt egy irtózatos mély szakadék, és az alján, a legalján a pöttyös disznó. Ami ugye csak nézésre is 200 kg. Lemenni sem tudtunk, nemhogy felhozni. Tanakodtunk, mi tévők legyünk. Nyár éjszaka, - veszélyes. Nincs kizsigerelve – veszélyes. Vér van, jönnek a rókák, - veszélyes. De már elmúlt éjfél, talán hűvösebb lesz, és hajnalban korán jövünk, segítséggel. Ez lesz a megoldás. Így döntöttünk, ebben maradtunk. Így is lett, az öreg vadőr, a fia, még két falubeli vadásztárs: hatan valahogy felbirkóztuk a disznót. Kizsigereltük, és bevittük a vadászház udvarára. Gyorsan menteni kell, amit lehet, beraktuk nagy nehezen a Feri mercijének a csomagtartójába. Ahogy kell beírtuk, hogy hárman elvisszük kompetencia gyanánt. Persze mondanom sem kell, hogy kan volt! A csomagtartó tetejét nem lehetett lecsukni, -akkora volt - valami gumipókkal akasztottuk meg. Irány Almádi. A nap jócskán fenn járt, kezdett meleg lenni. Nem baj, hamar otthon vagyunk Almádiban. Útközben Feri bátyánk kialkudta, hogy övé a bőr, majd kikészítteti. Pistáé lesz az agyar, enyém az élmény. Meg a rám jutó hústömeg. Elhagyjuk a veszprémi körgyűrűt, Almádi és Veszprém között félúton defekt! A Disznó rajta feküdt az emelőn, a szerszámokon, és főleg a pótkeréken. Disznó ki, jön a szerelés. Feri csomagtartójában minden volt, csak éppen cigánygyerek nem, mint a Teleki téren. Zsibvásár. Na mindent kibányásztunk, kerék le, fel a pótkerék! Egy szépséghiba megint becsúszott: egy szem levegő nem volt a pótkerékben. Pumpa meg sehol. Elkezdtük leállítani a kocsikat. Senkinél nem volt pumpa. Aki megállt, az meg szörnyülködve menekült, nyitott csomagtartó, tele vérrel, egy nagy szörny az út szélén – mi ez itt!? Mindegy, jó két óra múlva valami Zil tudott rajtunk segíteni. Szépen delelt, mire hazaértünk. Nyúzás, darabolás, elosztás. A bőrt hárman valahogy felterítettük a Feriék teraszának a tetejére, a kompetenciát eltettük, ők maradtak Almádiban, én meg mint a távirat, húztam Pestre. Kicsit érdekes szag jött a csomagtartóból, de majd otthon jól kiáztatom és gyorsan lefagyasztom. Meg is érkeztem, a feleségem jön: -Mi ez az éktelen bűz? - Nem bűz ez, hanem egy kicsit kanszagú a hús, de majd megcsinálom! Kirámoltam. Megpucoltam. Porcióztam. Mostam, mosogattam, vízzel, ecettel. Majdnem felfordult a gyomrom percenként. - Ezt ugyan be nem teszed a fagyasztóládába! – megkaptam a kegyelemdöfést. Vissza az egészet a nejlonzsákba, irány a Rákospatak. A bulgárföldek közepén, ahol senki sem látja nagy nehezen elvonszoltam a zsákot a patakig, és szégyenszemre legurítottam a parton. Vagy a kutyák, vagy a halak kezdenek vele valamit. Almádiból hír nem érkezett, gondoltam ők megúszták. Azért gyanús volt a nagy csend. Én, ugye amíg Pestre hazaértem a hőségben – gyártottam az elméletet - hát így jártam. Pár hét múlva a vadászház udvarán fröccsözgetünk, és ártatlanul felkerül a téma: na, a pöttyös disznó! És már dőltünk a röhögéstől! Mindenki ugyanígy járt. Mindenkinek gond volt eltüntetni a büdös húst. Sőt! Ferinek a bőr is bebüdösödött, azt is ki kellett dobni. Talán Pistának maradtak meg mint mementó: az agyarak! Fel is hívom a Pista bátyámat! Most, hogy leírtam, újra végigéltem magamban az egész tragikomédiát!
Ugye az elején említettem, nem mindennapi emberek, és nem mindennapi történetek. És mennyi mindent tudnánk még mesélni!