Március harmadikán reggel felébredve látom, hogy a mobilom tele van friss üzenetekkel. Megnyitom, és földbe gyökerezik a lábam. Meghalt a Jani! Hirtelen felfoghatatlan volt, hittem is, meg nem is. A rádió, TV még semmit nem mondott. déltájban erősítették meg a híreket, és az addigi szorongás lassan egy mély fájdalommá alakult,- egy visszacsinálhatatlan, megfordíthatatlan, borzalmas dolog történt. Igyekeztem egyedül maradni a gondolataimmal, Jani, Jani, Janikám!
Valahányszor kint ülök magányosan éjszaka egy vadászlesen, a csillagos eget kémlelem. El vagyok ámulva a végtelen kézzelfogható érintésétől, a megfejthetetlen világmindenségtől, az életről, a világról, és a soha fel nem derített spiritisztikus világtól. Ezer és ezer , millió és millió csillag. És az ember lelke elszomorodik, a szíve összeszorul, és semmit nem ért. Hogy van ez? Miért vagyunk itt? mit teszünk ezen a csöpp bolygón, Mi lesz utánunk? Amíg ezen gondolkodunk, szinte félve – addig még tudjuk, hogy vagyunk. És azután? Némaság, mint a fent ragyogó több millió csillag magányos némasága. Mit tudnak üzenni a csillagok: az öröklétet. Az állandóságat. Generálják az emlékeket. Újra élesztik lelkünkben szeretteinket. Társainkat, barátainkat, akik már ott vannak. Velük. És az üzenő csillagok száma egyre csak nő. Mindig az utolsó fáj a legjobban. Akik még tegnap itt voltak, nevettek, ettek-ittak velünk, táncoltunk, énekeltünk, - és egyszer csak kitépik közülünk azt, akitől egyáltalán el sem búcsúztunk, el sem akartunk búcsúzni. Azt mindenki tudta, hogy majd! Majd egyszer! De, hogy ilyen gyorsan? És pont a Janit? Pont őt, aki mindenkinek hiányozni fog! A JANI. Koós János nem egy egyszerű halandó volt, (milyen kegyetlen ma ezt leírni, hogy volt!) hanem egy egyéniség. Sőt! Egy „jelenség”. Ő azon művészek közé tartozott, akik hangulatukkal, megjelenésükkel, megszólalásukkal, egész életvitelükkel már életükben „mítoszt” alakítottak ki maguk körül. Hány ezer előadáson, hány ezer ember előtt bizonyította állandóan azt az mindenen áttörő erőt és képességet, mellyel mindenkinek jó hangulatot, jó kedvet csinált. Kimozdította a közönséget a hétköznapok gondterhes darálójából, és felemelte őket magához – a színpadra! A színpadi hangulathoz, amikor az ember mindent elfelejt, és csak a pillanat örömének adja át magát. Ehhez nagyon értett. Több mint 60 évig jelenvolt a könnyűzenei életben, ott lebegett a térben, mindig gondolni kellett rá, és beszélni kellett róla. Soha más művész barátainkkal nem voltunk ilyen különös kapcsolatban. Ez még a különösnél is különösebb volt. Testvérek voltunk, Koós és az Express. Szállóige. Kapcsolódott hozzánk Hofi, Kovács Kati. Igen, ők kapcsolódtak az arany maghoz. Ezzel zárt lett a csapat. Millió hazai és külföldi előadás. Kis kultúrházaktól a Stadionokig. Olyan idők voltak, hogy az ember elképzelni sem tudta, hogy változhat, vagy egyszer elmúlhat. Írtunk neki egy dalt: „Jani, te Jani, oly nagy a világ! Minek búsulnál!” Büszke és boldog voltam, amikor a jó hetvenen felüli Express eljátszhatta neki ezt a dalt 2018. március 9-én a MOM-ban, a 80. születésnapi gála előadáson. Elkezdtük, ő bejött, hátrafordult, és valami nagyon csillogott a szemében. Én tudom, hogy mi. A soha vissza nem térő gyönyörű fiatalon megélt sikereinknek az összessége és minden emléke. Gondolni sem mertük, hogy ez életünk utolsó közös előadása…
Millió fellépés, mind egy egy ünnepnap. De mi a hétköznapjait is ismertük. Részei voltunk.Természetesen én csak azokról a hétköznapokról tudok mesélni, amit együtt töltöttünk. Na ezek sem voltak hétköznapok! Volt, hogy csak úgy átmentünk hozzá Silye Attilával, a bassgitárosunkkal, csak beszélgettünk, és egy kis vörösbor. Volt, hogy lejöttek a kis házunkba a Bakonyba, foci, éneklés, bogrács, egy kis vörösbor. Aztán teniszeztünk, sieltünk, és megint egy kis vörösbor. A zenész jéghoki válogatottban kapus volt. Egyetlen nagy trükkje volt: jött az ellenfél csatár, ő az ormótlan kapus szerelésben keresztbe feküdt a kapu előtt. Ember nem ütött gólt. Ja, utána vörösbor. A Színészválogatott. Ő ott is kapus volt, én balhátvéd. 15-20 alkalommal játszottunk tök teltházas Népstadion előtt. Egyszer egy újságíró focista vitte kapura a labdát, a Jani futott elé, felszedte. Én meg, ahogy rohantam hátra úgy láttam, mintha bántotta volna a Janit. Azzal a lendülettel szegény Thékes Pista barátunknak irtózatosat rúgtam a fenekébe, - hogy meri bántani a Janit? Jól sikerült, beesett a kapunkba. Meg is kaptam érte a büntetést: Buzánszky Jenő (ő volt a játékvezető!) 10 fekvőtámaszra ítélt. a saját tizenhatosunkon. 70000 ember számolta! 8-9-10! Óriási ováció. SZÚR után bankett, Aradszky táncolt az asztalon, Jani disznó nótákat énekelt, ja… és egy kis vörösbor…
Külön világ volt számunkra a rengeteg, hónapokig tartó turnézás. Hát, hogy hol, merre? Itthon és külföldön, de leginkább az egykori Szovjetunióban. Évtizedekig koncerteztünk a Janival, aztán szólóban. Szédületes kalandjaink voltak. Ungvártól Vlagyivosztokig nem volt olyan kis és nagyváros, ahol mi nem léptünk fel. Olyan népszerűek voltunk, hogy keresztnévről ismertek minket. Úgy ünnepeltek minket ott, mintha a Beatlesek jöttek volna mondjuk Magyarországra. Több mint 300-szor repültünk belföldi orosz légi járatokon. El tudják képzelni? Mert ép ésszel lehetetlen. Felszálltunk mezőkről, gyulladt ki gép alattunk, összetört a cuccunk, - minden volt. Egyszer egy kaukázusi legelőre értünk jött „a” repülő. Meg kellett néznünk közelről, mert ilyet csak első világháborús filmeken láttunk. Dupla szárnyú, és vászonnal volt borítva. Jani a mutatóujjával megbökte: az tövig beszaladt a gép testébe. Mondtuk neki: - Janikám, ne csináld a végén felszakad az egész oldala. És felrepült. Igaz, hogy minden hegyet és gyárkéményt kikerült, de 3 óra alatt megtett vagy 150 kilométert. Hálistennek valahogy le is szállt. Külön fejezet, az orosz barátok. Nyíltszívű kedves emberek, mindent odaadtak volna annak akit szerettek. Janinak különösen nagy barátja volt Joszif Kobzon. SZU egyik legnépszerűbb, legjobb énekese. Felsőbb kapcsolatai miatt mindenhova volt bejárása, ismeretsége, mindent megszerzett nekünk is, olyan dolgokat, melyekről hétköznapi emberek nem is álmodhattak. Például whiskeyt és cseh sört. Moszkvában a műsorok a Luzsnyiki jégstadionban egy héten át, 15000 ember előtt, nem mindennapi érzés. Utána irány a moszkvai éjszaka. Joszif segítségével belecsöppentünk az orosz felső tízezerbe (inkább ezer), buli buli hátán. Vodka, kaviár, pezsgő. Egyszer a szállodánktól legalább húsz kilométerre végetért egy parti, lehetett vagy hajnali 3 óra. Lementünk az utcára. Kihalt sötétség. Innen meg hogy megyünk haza? Se taxi, sem egy lélek az utcán.. Mobiltelefon meg ilyesmi még sehol. 4 óra. Semmi. Fél öt felé jön egy teherautó, a Jani – egy életem, egy halálom, - kiugrott elé. Megállt, nagy káromkodva kiszállt. Ott álltunk, és könyörögtünk, hogy vigyen be a Rasszia szállóig. Egyszer csak felkiált a sofőr: -Oj, Bozse moj! János Koós? Da? I vot, eta Express? Oj, kak harasó! Megismert minket, és az ülés alól azonnal elővett egy üveg vodkát! Zdaróva! Ott helyben megittuk. Vele együtt. Na induljunk, - mondja – és kinyitja a dobozos kocsi hátsó ajtaját: mi meg beszálltunk a jó friss orosz fekete kenyerek közé. Mi voltunk a hajnali szállítmány részei.
Hát – ilyenek voltak. Szép életünk volt. Valamit végezetül a teljes zenekarommal üzennénk a Jóistennek! Ha a Jani testvérünk elé kerülne, vegye oltalmába, ölelő szeretetébe, és adjon meg neki minden szépet és jót, mert nagyon megérdemli. Nagyon jó ember. Volt. (Megint mélységesen bánt a dolog, hogy ezt ma már így kell írni.)